A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Második

Felöltöztem sietve, nagyon is tudta, hogy azaz öt perc, az másodpercre pontosan öt perc lesz és semmivel sem több. Még nem voltam teljesen kész, de gondoltam út közben még elsimítom a dolgokat. Magamra kaptam az uniformisom utolsó részét és kiléptem az ajtón, ám akkor megálltam hirtelen.

Hux kapitány állt az ajtó előtt és keresztbe tett karral nézett. Hát, persze, mit is gondoltam? Még szép, hogy megnézi teljesítem-e a parancsot. Újra düh öntött el, de az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam.

- A haja nem megfelelő. – kommentálta Hux és a kezem a hajamhoz kapott

Egy nagy barna szénaboglya volt a fejem. A hajamról meg is felejtkeztem, annyira siettem felöltözni, hogy ne kelljen a férfinak újra a szobámba csörtetni.

- Rendbe hozom, kapitány. – morogtam gyorsan

Hux kapitány arca változatlanul goromba maradt. Az ő haja persze olyan volt mint mindig: tökéletesen lesimítva, két oldalra. Fényesnek tűnt a neonfények alatt, ami furcsa komplexus volt ahhoz képest, hogy az arca folyton betegesen sápadt.

- Még most, Linney Tiszt. – felelte türelmetlenül – Már szolgálatban van.

x

Út közben összefutottam egy álmos tekintetű Coris Tiszttel, aki nyomban letámadott kérdésekkel. Például olyanokkal, hogy miért vagyok fenn, hiszen a váltásom még nem is kezdődik.

- Hux személyesen felkeltett. – morogtam és a tiszt szeme elkerekedett

- Mondtam én, hogy valamivel megőrjíted. – kapott az alkalmon, hogy hangoztassa a véleményét

Inkább hallgattam arról, hogy a vörös hajú kapitány még a szobámba is bejött. Nem kell neki mindent tudni. Úgysem volt kedvem veszekedni, mosott rongy voltam, köszönhető a kapitánynak. Amikor majdnem két műszakot is befejeztem alvás nélkül, benyitottam a szobámba és félmesztelenre vetkőzve vetettem magam az ágyba. Nem érdekelt, fáradt voltam. Annyira, hogy ha bejött volna Hux és azt mondja, hogy lefokoz ha nem öltözök fel, akkor is úgy maradtam volna.

A szobámban történt incidens nem fordult elő többet. Nem mintha Hux-on múlt volna. A folytonos megfigyelés és piszkálódás viszont megmaradt, attól nem szabadultam. Coris Tiszt javaslata az volt, hogy mutassam meg a hőn szeretett kapitányomnak, hogy nem félek tőle. Komolyan? Ki mondta, hogy félek? Ha nem a rangomon múlna, már felképeltem volna. Ilyenekért kaptam büntetést, mikor kicsi voltam. Miért hitte azt, hogy nem mernék nekimenni a kapitánynak?
A bosszantós ötlet viszont tetszett, csak azt nem tudtam ezt hogyan tegyem anélkül, hogy ne legyen túl éles a nyelvem, elvégre a közvetlen felettesem.

- Bosszantsd. – uszított Coris Tiszt elszántan, mintha nem is az ő rangja múlna ezen – Használd ki valahogy azt, hogy megrögzötten utánad kutat.

A kávézóban ültünk és a tekintetem találkozott a sztoikus és összeszedett Hux kapitányéval. Hogyan tehetnék ilyet? Nem ismerem a gyengéjét, sőt, még a szerepéből sem tudom kiejteni.

Én viszont kissé szétszórt maradtam a következő napokban. Mármint, olyan apró dolgokon akadtam fenn, amiért Hux gúnyos megjegyzéseket tett volna egy szempillantás alatt.

A hátam vizes volt és a hajtöveim is úsztak az izzadtságtól. Az edzés kimerítő volt, mint mindig. Egyedül edzem, mondhatni autodidakta módon. De mindig az állóképességeim határáig húzom. Ezzel viszont az jár, hogy csurom vizes leszek és fáradt. Az arcom meleg volt és kimelegedve csak egy ujjatlan póló volt rajtam. Késő volt már, egy lelket nem láttam a folyosón, nem gondoltam volna, hogy baj lesz belőle.