A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Kilencedik

A múltkori beszélgetésünk szöget ütött bennem főleg Hux gondolkodása miatt. Megragadt bennem, hogy ő többnyire ismeri mindenki aktáját és ennek tudatában kezel mindenkit. Nem tetszett a földhöz ragadt gondolkodás módja, de úgy döntöttem lassan fogom ebből kigyógyítani, egyelőre örüljek, hogy fogadja az érintésem és ritkán kell találkoznom a gyűlölködő pillantásával. Igen, eljutottunk odáig, hogy kevesebbet néz rám utálkozva, amikor pedig ketten vagyunk szinte soha. Számon kér és kritizál, mint eddig. Nem haboz megróni és elvárja ugyanazt a színvonalat, mint eddig. De legalább nem ordítozik velem szükségtelenül. Tudom, hogy jelentek neki valamit. Ha nem így lenne már ott hagyott volna a makacskodásom miatt, nem pedig próbál megnyílni és hagyni, hogy megérintsem. Ennek ellenére fenntartjuk a formalitásokat, nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki is megtudja, hogy több van köztünk. Csak néha attól tartok, hogy valaki benyit és ha nem is kap rajta csókolózáson, a kapitány tekintete annyira takar, mint egy üveglap, minden kiül a szemébe, az is ha akar.

A mondatok, az aktás beszélgetésünkből túlságosan megmaradtak bennem. Gyakran játszom vissza a mondatokat és töprengek, mert nem hagy nyugodni. Így volt ez most is, csak bámultam magam elé és valami nyomta a mellkasom. Hux mellettem feküdt az ágyban és az arcom figyelte, értetlenül. Annyira nyilvánvaló, hogy bánt valami, hogy még neki is feltűnt. Először, mikor rákérdezett, nem válaszoltam. A fejem a vállán nyugodott és a kezem köröket rajzolt a csupasz mellkasára, de nem járt ott az eszem, mit csinálok. A férfi egyik keze a derekamon pihent, amiatt, mert most ő húzott magához és nem én fészkelődtem a karjaiba. Elmélyülten nézett rám, analizált, mondhatni, de nem tudta megfejteni, miért nem szólok hozzá. Pedig ha tudná, hogy most is az ő szavai járnak a fejemben. Gyakran vagyunk így, egymásba fonódva az együttlét után, csendben és apró érintésekkel szórva a másikat. De néha nem elégszem meg azzal, hogy nem hagy el. De nem merem faggatni igazán, mert még mindig az jár a fejemben, ahogyan tekint rám.

Hux mozdult meg először, a fejét lennebb csúsztatta és a nyakamba csókolt. Az ajkai finoman értek a nyakam bőréhez, nem úgy, mint az éjszaka folyamán, amikor a takarók tengerében a nyakamnak esett és biztosra ment, hogy nyomot hagy. Behunytam a szemem és sóhajtottam, az érzéssel nem tudok betelni, de nem is akarom megvonni magamtól. Az ajka forró nyomot hagy és szinte pillanatok alatt elvonja a figyelmem arról, amiről éppen morfondírozok és inkább nem ide való képekkel tölti meg a fejem. Éreztem, hogy a keze a derekamon megmozdul és jobban magához kezd szorítani. Nem panaszkodtam, a nyakam csiklandozni kezdte a haja és az ajkamon egy halvány mosoly nyugodott. Félhomály van még, korán lenne felkelni, de már túl késő elaludni. Nem is tudom, ha aludtam ma éjszaka, Hux beállított hozzám, akkor volt tíz óra, de utána már a legkisebb gondom volt az idő.

A gondolataim mégis a nyomasztó mondatokra találtak vissza és kinyitottam a szemem. Hux alaposan el tudja vonni a figyelmem és ugyanakkor megnehezíti a koncentrációs képességeim is ezekkel a műveleteivel. Az ajkamba haraptam, mert kétszeri próbálkozás után sikerült csak megfogalmaznom magamban mit akarok és megtalálni a hangom hozzá.

- Hux, kérhetek valamit? – szóltam fel hirtelen

Nem válaszolt, el volt foglalva, én viszont inkább tovább mentem. Sóhajtottam és megemelkedve, egymáshoz ért a mellkasunk. A kezem már nem rajzolt tovább köröket a mellkasára, nem tudtam arra is figyelni, amellett, hogy normális hangokat adjak ki.

- Láthatom a saját aktám?

Hux nem válaszolt egy pillanatig, de biztosra venném, hogy nem azért, mert gondolkodott a válaszon. Az ajkait leválasztotta a bőrömről és sóhajtott, a lehelete miatt libabőrös lettem.