A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Tizenkettedik (I. évad vége)

A légzésünk egybeolvadt és ugyanolyan szapora volt, úgy lihegtünk, mintha egy csatát vívtunk volna meg az előbb. Csatát valóban, a takarók alatt és az érzéseink ellen. Nem finomkodtunk egymással, ami azt eredményezte, hogy az együttlét intenzívebb volt, mindenem bizsergett és mindenem égett, mindenre gondoltam egyszerre és közben semmire. Hux azért gondoskodott arról, hogy ne sokat gondolkodjak, fölöttem uralkodott, én pedig hagytam, hadd vegye át a hatalmat most, mert neki erre jobban szüksége volt, mint nekem. A testünk szinte összetapadt, égett, mégis libabőrös voltam minden egyes mozdulattal, amit a férfi tesz. Már túl voltunk a nagy hullámon, én az ágyra olvadtam, bizseregtem, kimerülten lihegtem. Hux ezzel ellentétben még nem dőlt ki teljesen. Félig meddig a könyökén támaszkodva ügyködött. A kifulladás jelei már rajta is mutatkoztak, de mégis, az volt az érzésem, hogy húzza az időt, tétovázik, mert nem akar az ágyra borulni és lenyugodni. Azt éreztem, hogy remeg, mintha valamit visszatartana. A kezem felkúszott a csupasz mellkasán és az állától fogva az ajkait az enyémhez irányítottam. De nem maradt ott sokáig, a csókunk szaggatott volt, olyan, mintha nem lenne türelme ehhez, amit nem tudtam megérteni. Hux ajka elhagyta az enyémet és a nyakamra tapadt és ott időzött. Azon mesterkedett, hogy nyomot hagyjon a nyakamon, ami abban a pillanatban kimondhatatlanul hatott rám. Az ajkamba haraptam, de nem tudtam megakadályozni egy nyögést, ami elhagyott. A kezem a hajába túrtam és a hajtövei izzadtak voltak, de nem zavart, legalább tudtam, hogy őt is leizzasztotta a dolgunk. Az ajkai és a fogai ostromoltak és én, ha akartam volna, sem tudtam volna máson gondolkodni, hogy egek, mit tud velem művelni ez vörös hajú férfi.

A keze sem maradt tétlen, a combomon és egyéb helyeken időzött és tetézte a belsőmben forrongó érzéseket. A nevét suttogtam, behunyt szemmel, a sötétben, csak ő létezett nekem és valahogy azt éreztem, hogy ő is így érez. Az ajkai mozdulatai egyszer csak lelassultak és éreztem újra egy remegést, ami végigmegy a testén. Egyszer csak, megállt teljesen, mozdulatlan volt, csupán a lélegzete cirógatta a nyakam. Nem értettem miért állt meg, de még nem voltam olyan állapotban, hogy egy szót is szóljak, zűrzavar volt a fejemben és csak a férfi nevét hajtogatta újra és újra. Hux hezitált, de kissé mocorgott, a lehelete a nyakam tövétől a fülemhez vándorolt. Néhány másodpercig csend honolt közöttünk, de éreztem, hogy készül megszólalni. Lélegzetvisszafojtva vártam rá, hogy halljam a hangját, ám csak egy rekedtes suttogás volt az egész.

- Brendol Hux, ez volt a neve. – suttogta váratlanul - Én vettem fel a nevét, felcseréltem a saját első nevemmel.

Kinyitottam a szemem és a félhomályban kerestem az arcát, de nem láttam. A nyakamba és a hajtömegembe temette az arcát, ahol a lehelete a bőröm arra késztette, hogy dideregjen. Nem érettem miért mondja ezeket most, mikor határozottan elutasította ezt, mikor az elején az ajkaimra tapadt. Most mégis, felhozza ezeket, mintegy, bűnbánóan. Találkoztam már ezzel a jelenséggel, hogy együttlét után Hux közlékenyebb és hajlamosabb megnyílni, mint bármikor máskor. Az viszont, hogy rögtön egy fájó pontra tér vissza, az apjára, arra nem számítottam volna. A férfi szavait csend követte, én pedig össze akartam kaparni magam, hogy úgy reagáljak a mondanivalójára, ahogyan kell és ne ködösítse el a döntéseim a friss pezsgés a véremben. A kezem gyengéden piszkálta a vörös fürtöket és megenyhülve néztem Hux-ra, így abban a helyzetben, olyan volt mintha elbújna előlem a vállamban és a hajamban. Nem, az elbújás helyett jobb szó, az, hogy menekül. Mindannyian menekülünk fájó emlékektől.

- Azt hittem nem akarsz beszélni róla. – mondtam zavarodottan

A válasz már nem maradt el sokáig, Hux megmozdult, de ugyancsak a fülembe érkeztek a szavai.