A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Harmincadik

- Hát ez nem sok. - sóhajtotta Hux.

Végignéztem a szerény szobán. Két ágy volt, pár szekrény. Benyitottam a mosdóba is, szintén minimalista berendezés volt. Hozzászoktunk ahhoz, hogy csak a szükséges dolgokra koncentráljunk, mégis minden annyira kevésnek tűnt. A bútorok barnák voltak fekete helyett, zsúfoltan egybenyomva. Ez a szoba egy harmada volt annak, amihez szoktunk. Nem is csoda, hogy szinte klausztrofóbiám lett. Megértettem, hogy az Ellenállás próbált minél több ember beszuszakolni, de a régi környezetünkhöz képest szinte embertelen volt a körülmény. A falakból áradt a hidegség, a karom a kezem köré fontam, fáztam. A ruhaujjam szélét lejjebb húztam, de még mindig egy jégcsap volt a kezem. Kaptunk egy barna anyagú egyenruhát, de nem találtak a méretemre és kisebbet kaptam. Vajon meghalt az előző tulajdonosa? Egy halott ruháit viselem?

Eszembe jutott, hogy az Első Rendben mindig személyre szabott egyenruhában virítottam. Tudom, nem kellene panaszkodnunk és beérni ezzel. De mégis, annyira elégedetlen voltam. Ha nem kellett volna elmennünk az Első Rendtől, most jobb életünk lenne. Még mindig az eskü járt a fejemben, ironikus volt. Nem mintha nem merném megszegni szükség esetén. 

Legalább engedték, hogy egy szobában lakjunk. A szüleim nem mertek ellenkezni, így volt a legkényelmesebb. Két személyre tervezték a szobákat, felesleges lett volna engem maguk mellett tartani. Azt javasoltam, hogy nyomjuk össze a két ágyat, hogy jobban elférjünk.

Hux még mindig kicsit kímélte a sérült karját, de tagadta, hogy fájlalná. Láttam egy elsősegély dobozt az egyik sarokban, szükség esetén hasznát veszem majd. Megállt és ő is csak némán nézte a szobát. Hátulról átöleltem. Hux a kezét a köré fonott karjaimra helyezte és simogatni kezdte. Igaza van, nem sok, amit kaptunk és sovány vígasz. Itt vagyunk egymásnak. Ez elégséges kellene legyen.

Szótlan volt, én szintén. Fáradt voltam, a fejem is sajogni kezdett. Csendesen lefeküdtünk aludni. Megcsókoltam, próbáltam kicsit felderíteni, de sikertelen volt. Hux semmire sem reagált, egy ponton pedig kijelentette, hogy álmos és feküdjünk le. A másik oldalra fordult és én is így tettem.

Hazug. Hux egész éjszaka nem aludt, folyton forgolódott és feszengett. Nem volt álmos, csak nem volt türelme hozzám. Felemeltem a fejem többször és megkérdeztem mi nyomasztja, de nem válaszolt. Utána én is elvesztettem a türelmem. Nem törődtem azzal mennyit piszmog. Belül én is nyugtalan voltam. Forrongtam. Hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe? Az Ellenállás kegyelme alatt vagyunk.

Úgy éreztem örökké tart míg eljön a reggel. Nem is tudtam volna megállapítani egyébről, mint az óráról, hogy eljött a hajnal. Hiányzott a Nap, ami felébresztett volna minket. Megdörzsöltem a szemem, éreztem, hogy a tompa fejfájásom újra beköszön.  A gyűrött takarók tengerében a vörös hajú kapitányom pillantottam meg. A homlokát masszírozta, nagyot sóhajtott, amikor elkapta a pillantásom.

- Sajnálom, hogy éjszaka nem hagytalak aludni. -morogta Hux.

Csak ráztam a fejem, nem fújtam fel, mert nem az első eset lett volna. Közelebb bújtam hozzá. Egy tincset seperhettem ki a szeméből. A szinte katonásan levágott haja már megnőtt, mióta elhagytuk az Első Rendet ő is kissé elhanyagolta magát. A fejem a mellkasára tettem, a leheletem elérte a nyakát, mire a karjai körülfogtak és erőteljesen magához tapasztottak. Ezt a mozdulatot hiányoltam az éjszaka. A keze játékosan a fenekemre csúszott, majd sajnálatomra csak megállapodott ott.

Az is jól esett, hogy együtt feküdhettem vele. Ez is luxus, ha úgy nézzük halottak is lehetnénk vagy fogságban. A múltbéli hibáink keresnek minket, és nem nyugszanak, míg meg nem találnak. A jelennek akarok élni, bármennyire is nehezemre esik.