A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Huszonhetedik

Kinyitottam a szemem és az ablakon át már szűrődött be egy vörös fény. Az első reakcióm az volt, hogy szinte kiugrodtam az ágyból. De csak hirtelen felültem és éreztem, hogy a szívem majdnem kiugrik a helyéről. A szobát teljes vörösség öntötte el, összevissza futtattam a szemem bútorok körvonalán és a szín egyszerűen felhergelt. Aztán megráztam a fejem és magamra szóltam, lecsitítva a félelmem. Még mindig képtelen voltam az érzékszerveimnek parancsolni, a szívem is majdnem kiugrott a mellkasomból. 

Nem tudom miért rémültem meg ennyire, megint. A hirtelen mozdulatom a mellettem fekvő férfit is kiránthatta az álmából, mert a légzése ritmusa megszakadt, egy mélyet lélegzett. Sóhajtottam és próbáltam kimászni az ágyból, sosem tudok visszafeküdni aludni, amikor a nap felriaszt. Különlegesen színváltó, hajnalban és szürkületben vérvörös, ám ugyanolyan erővel süt, mint máskor, így míg napközben teljesen olyan, mint a lámpák fénye, más időszakokban mintha piros napszemüveggel néznéd a világot. Nem kicsit riasztó annak, aki nincs hozzászokva. Én pedig még mindig nem adaptálódtam hozzá eléggé. Hux álmosan fordult felém és kérdően rám nézett, látta, hogy kicsit még mindig riadt vagyok.

- Csak a nap fénye ijesztett meg. - magyarázkodtam

Az ép kezét végigterítette az ágyon és elért hozzám, majd a derekamtól visszafelé húzott az ágyon. Még fél kézzel is volt benne elég erő, hagytam magam, de nem fordultam meg felé. A keze fordulatot vett és helyette végigsimította a hátam, majd a karom, nem érintett meg úgy és olyan helyeken, ahogyan a kapcsolatunk elején. A keze megtalálta végül az enyém, én pedig elmosolyodtam, nem gondoltam, hogy ide is eljutunk. Megfordultam és szembe néztem az álmos énjével, aki egy nevetséges dolgon megijedő Léna nélkül is nagyon jól meglett volna. Nem panaszkodott, ő ilyesmiért sosem panaszkodott. Noha nem először ébresztem fel véletlenül mióta a szüleimnél vagyunk. Még mindig az ágyon feküdt, lehajoltam hozzá és egy rövid csókot nyomtam az ajkaira. A kedvenc részem az volt, amikor csak egyszerűen hozzá bújhatok egy percre.

Fél karral átölelt és én kezdtem újra magamhoz térni. Nem tudtam eddig, hogy ennyire érzékeny vagyok a vérvörösre. Vagyis a szülőbolygóm napjának erre színére, ami hajnalban van igen. De a piros más árnyalata nem zavart meg, elvégre imádom Hux haját. Már nem először történt velem ez reggel, hogy felriadok, éppen ezért éreztem magam butának. Néha még elfelejtem, hogy a szüleimnél vagyunk és amikor felébredek nem számítok magam mellett Hux-ra, helyette a homályba öltözött szobámra, ahol a kapcsolók fénye az egyetlen világosság. Ne érts félre, imádom, hogy a férfi mellettem alszik, de ritka jó dolgunk van ilyen szempontból.

Nem volt ott az Első Rend, hogy dolgot adjon nekünk. Hogy reggeltől estig dolgoztasson míg a stressztől átkarolva lefeküdjünk aludni. És mivel külső faktorok indukálták a stresszt, ezért valami hiányzott. Ami éppen azt kellett volna jelentse, hogy kevesebb bajunk, ám mégsem. Valahogy a helyzet

Olyan dolgokon kezdtem stresszelni, amiken eddig soha még. Eddig nem igazán érdekelt mit veszek fel naponta, elvégre ott volt

Valahogy, mert nincsenek emberek a kezeink alatt és mi sem kell másnak szakmailag megfelelni, elveszettek vagyunk. A munka volt a mindenünk ott és most ezért hasztalannak érzem magam. Nem nagyon tudok anyám mellett segitkezni a konyhában, vagy házimunkát végezni. Apám szerint a kézműves szerszámok nem nő kezébe valók, úgyhogy onnan is ki vagyok tiltva. De más kezébe se meri adni a munkáját. Hux letöbbször pihen vagy kószál a környéken, és alszik. Nem gondoltam volna, hogy ember képes ennyit aludni, mint a kapitányom. Talán egész eddigi élete alváshiányát be akarja pótolni? Én már nem is csodálkozom, hogy nem megy ki apámmal többet halászni. Már egy ponton azon gondolkodtam, hogy beteg és azért fekszik annyit. Ám nem, csak képtelen elfoglalni magát.