A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Huszonkilencedik

Az egyik kabinba húzódtam be, kicsit megint furcsán éreztem magam. A gyomromban ficánkolt valami, noha nem ettem fél napja semmit se. A hirtelen menekülés a bolygóról kicsit felkavart. De az előre megtervezett gyilkos szándékaink talán még jobban nyomta a lelkemet. Az egész napi vilenciámat követelte, az energiámat lecsapolta. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora mennyiségű bűntudat fog rám zúdulni. Még sosem éreztem ennyire valaki iránt, akit meg akartam ölni. Poe megúszta, én pedig maradtam a ténnyel, hogy az életünket rá bízzuk. Sosem bíztam még senkiben, Hux-ot leszámítva. Idegen terület ez számomra, nem tudom hogyan kezelni az ehhez kapcsolódó aggodalmaim és érzelmeim. A szomorú dolog az, hogy Hux sem tudna

Akármennyire is támazkodhatnék most anyámra, nem akarom beleavatni a lelki sötétségem mélységébe. Nehezen sóhajtottam, egy didergés járta át a testem, oktalanul. Magányosnak éreztem magam az aggodalmaim sűrűjében. Néhány perc, s Hux mellém feküdt, de nem találta a helyét. Általában idegesít, ha mocorog, de most nem zavart, nem voltam álmos. Éber voltam, nyugtalan.

- Nem tudsz aludni? - kérdeztem tőle halkan.

Hux megvonta a vállát. Ő mindig annyira félvállról vette az éjszakázát és az álmatlanságot. Ő alig ember, ha minimális pihenéssel is működőképes. Elismerem, jobb az állóképessége, mint nekem. Ahhoz szokott, hogy kevés alvással is beérje, én viszont nem. Habár olyan sokszor rá szoktam szólni, hogy ezt ne művelje, egészségtelen.

- Én ébren fogok maradni, nehogy megöljön minket.

Nem fog megölni, ez volt az első gondolatom, Akkor már megtette volna. Egy darabig szótlanul néztem, a félhomályban. A függőágy ringatózása álmosító volt, de nem annyira, hogy a lányványára el is aludjak. A mai nap eseményeit játszottam magamnak újra és újra magamban.  

- Hux. - szólítottam meg, mire rám emelte a jeges szemeit - Te is olyan furcsán érzed magad?

Társak voltunk ebben a nyomorban. Ha megtettük volna, a kettőnk kezéhez tapadt volna vér. Osztoztunk volna a terhen. Őszintén, jobban érzem magam, hogy nem kell. Poe halála lesúlytott volna, akármennyire is törékeny a kapcsolatunk a pilótával. A barátság és az ellenség határán áll.

- Igen, mert a lelkünkre beszélt. - morogta Hux, majd megdörzsölte a szemeit - Csak remélem nem vág át.

A dolog, hogy ezt nem tudjuk megígérni magunknak. Ez nem első rendi viselkedés, amit tanusítunk. Ott sosem hagytuk meg a lehetőséget az ellenfélnek, hogy meglepjen. Ez elemi hiba lett volna, hátránnyal kezdeni. Ülni és várni az ütést. Tényleg nem ránk vall, arra tanítottak: a legjobb támadás maga a támadás.

- Szerintem ez volt a helyes cselekedet.- szólaltam meg újra, egy mélyről jöv - Örülök, hogy nem tettük meg.

Hux egyetértett, de nem részletezte. Nem akarja kiteregetni, hogyan érez belül, most nem kezdtem el a kihallgató szerepét felvenni. Poe szavai viszont újra betöltötték a gondolaim nagy részét. Nem tudtam felfogni, miért segíthet nekünk önszántából, anélkül, ez csapda legyen. Nem állt össze a fejemben.

- Vajon tényleg érdemes minket megmenteni?

Poe ezt állította. Hogy ő látta bennünk az embert, akiért harcolni érdemes. Szkeptikusan álltam az egészhez, kételkedtem a jószándékában és a dolog sikerességében. Az is sértette a büszkeségem, hogy ő szánalomból beszélt így rólunk. Sosem kértem, hogy sajnáljon, vagy azt, hogy megmentsen minket.

- Tényleg kíváncsi vagy rá, mit gondolok? - kérdezte Hux halkan, mire bólintottam - Nem, nem érdemes.

Beszívtam a levegőt, ez elég egyenes válasz volt. Hux hangja sejtelmes volt, ám nem volt jó előérzetem. Hux feladta, és lássuk be lassan én is ezen az úton haladok. Mióta eljöttünk az Első Rendtől rájöttem, hogy mennyire is diszfunkcionálisak vagyunk. A válasza mégis pofon csapott. Talán szükségem volt arra, hogy az arcomba csapják az igazságot.