A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Tizennegyedik

Nem szoktak érdekelni a hajó külső ügyei, hidegen hagy a statisztika, miszerint hány zavargás van a hajó környékén, hányan próbálnak nap, mint nap behatolni a hajóra lázadó szándékokkal vagy csak nem tudják mivel állnak szemben. Komolyan, nem szokott foglalkoztatni a dolog. Mégis, nem tudom teljesen elvonatkoztatni magam a dologtól. Nekem a feladatom felkészíteni a rohamosztagosokat az ellenségre. Akármilyen ellenségre, legyen a kint, a hajó kapuinál vagy itt bent a hajóban. A belső ellenségre nem tudom őket felkészíteni, mert úgy érzem, magam sem tudok ez ellen pajzsot emelni. Talán ezt ők is tudják, hogy a nem lehet mindenre felkészülni. Karrierem során sosem kezeltem agyatlan robotoknak őket, ahogyan például Hux tartja őket, mert én is sokat voltam egy közülük és nem tudom elfelejteni honnan jöttem.

De akkor az egyszer nem tudtam elmenni mellette. A kapu felőli részeken csatangoltam, mert ott kellett dolgokat intézzek Hux nevében, de észre sem vettem, hogy hasztalanul vagyok ott, mintha az időt húznám. Csak tudnám mi ütött belém aznap. Átlagnál korábban ébredtem fel, ráadásul Hux nélkül, és nem találtam a helyem. Coris tisztet is gyorsan leráztam magamról, noha egész nap ott ténfergett körülöttem és nekem az járt az eszemben, hogy hiába nem vagyok Hux, mégis annyira szívesen megfenyegetném. Semmi bajom nincs a világgal, csak Hux-al nem jutott két napja időnk egymásra és ilyenkor minden nekem vagy fekete, vagy fehér.

Az utolsó papírt vettem át, amikor egy tiszt rohant hozzám, hogy jöjjek gyorsan, mert nem bírnak el egy behatolóval. Nem az én feladatom lett volna, ott volt mellettem egy parancsnok is, de az lefagyott meglepettségében. Férfiak, semmire sem valók. Kivéve Hux, Hux sokoldalú és a keze is sok funkcióval bír, főleg ha leoltódtak a villanyok. A parancsnok szája tátva maradt és csak nézett a lihegő, ijedt tisztre, mintha most látta volna életében először. Felhúztam a szemöldököm, megráztam a fejem és a kezem a derekamra tettem. Férfiak. Mindent nekem kell csinálnom?

Igen, nekem. Semmirekellők. A folyosón az út a kiütött rohamosztagosok testétől kezdett elszűkülni, mindannyian kidőltek, akik a barna köntösben harcoló idegenre támadtak. Hát ezért képezem őket, hogy ilyen könnyen elhulljanak? Különben is, ez egy friss osztag volt. Coris az oldalamra futott, de neki is elállt a lélegzete. Remek, úgy látom csak nekem lesz itt merszem. Előkaptam a lézerpisztolyom, mert azért csak több értelme van lőni, mint rárohanni. A barna csuklya lelibbent és láttam egy éjfekete üstököt, de arcot nem kerestem hozzá. Viszont a magasságból és abból amit ki tudtam hirtelen venni belőle rájöttem, hogy egy fiúval van dolgom és nem egy hevet-havat megélt Ellenállás vezetőjével. Ennek ellenére, nem fogalmazódott meg bennem egy másféle bánásmód. Bosszantó célpont volt számomra, izgett-mozgott és meglepően sok katonát lefegyverzett. Célra tartottam a pisztolyt, a karjába akartam lőni, amivel hadonászott, de abban egy lökést éreztem és a lézernyaláb félrement. A falnak estem és valaki nekem ütődött. Én nem voltam pajzsban, mint a katonák, én megéretem a fal keménységét és alaposan beleroppantak a csontjaim. Kisepertem és a hajam a szememből és felmordultam, mérgesen. A lézerem bizonyára célt tévesztett. Én sosem tévesztek célt. Mikor megláttam, hogy Coris tiszt esett nekem, majdnem belé lőttem. Nem túlzok, tényleg megtettem volna hirtelen dühömben. De aztán mégsem.

Felpattantam és megtorpantam. A szemem elkerekedett, amikor észrevettem, hogy a fiú még csak hozzá sem ért azokhoz, akiket ellök magától. Sosem találkoztam még erőérzékeny emberrel, de mindig tudtam, hogy fel fogom ismerni, ha látok egyet. És most itt volt egy előttem és nem annyi a dolgom, hogy nézzem, hanem meg kell állítanom. A kezemből az előbb kihullott a lézerpisztoly a padlón csúszkált és valaki sikeresen belerúgott eltávolítva tőlem. Ez egy jó nap kezdete. Fújtam egyet és lehajoltam a földön maradt sokkolt Coris tiszthez és az övéből szó nélkül kikaptam az ő fegyverét. Néhány gyakorlott mozdulattal máris az alak hátába kerültem, ahol már nem volt nehéz a célzás. A fiú tapasztalatlansága meglátszott, hogy inkább az erejét, mint a harctudását fitogtatja. Egy ellenálló fiúnak tűnik és semmi másnak, aki nem sokára leckét kap tőlem. A háta mögé kerülve nyert ügyem volt, amiért megengedhettem magamnak egy mosolyt az ajkamon. Magamhoz rántottam, a bal karját a háta mögé csavartam úgy, hogy ne tudja használni, amire felordított. Sokan alábecsülik ezt az alapmozdulatot, de íme, egy jedi is felvonyít pillanatok alatt. Aztán a lézerpisztolyt az álla alá nyomtam, amire megállt egy pillanatra a kísérleteiből, hogy kirántsa a karját. Közelebb hajoltam hozzá, hogy tisztán hallhassa a szavaim: