A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Huszonkettedik

Hux-al sokáig bolyongtunk még, nem volt egyszerű rátalálni arra az útra, ami levisz a folyóhoz. Most egyáltalán nem tartottam megszólítani, inkább faggatóztam és nem haboztam. Egyenes út állt előttünk, már csak el kellett érni a végét, amíg elérünk Linneyékhez. Vajon a sok ház közül melyik lehet az? Le sem tudtam tagadni, hogy mennyire ideges és izgatott még nem voltam életemben, vártam, hogy megismerjem a szüleim, de ugyanakkor rettegtem attól, hogy mit fognak szólni hozzám. Az Első Rend sok évvel ezelőtt szakított el tőlük, talán már nem is várnak vissza, nem kellek nekik, mert nem vagyok normális. Ez tény, most gondolkodom az itteni, egyszerű emberek fejével, az ő szemükben bizonyára elrontott lehetek, hiszen az itteni gyerekek nem úgy nőttek fel, ahogyan én az Első Rendben. Ezek a gyerekek nem tanulták meg befogni a szájuk, nem érezték mások kegyetlenségét, nem tanulták meg tizennyolc évesen tartani a fegyvert. Több féle oldalból is nézve, én már számkivetett vagyok ezen a bolygón. Én nem tudom elképzelni magam már családdal, egyszerűen nem illik a képbe. Az én képemben csak Hux van. Ez már elkeserítő is lehetne. Éhezem a szeretetük, habár még nem is ismerem őket, mégis úgy állok a találkozás előtt, mintha készen lennék akármikor kivágni őket az életemből újra, ha valami balul sül el. Mert minden esély megvan rá, hogy balul süljön el. Ha belegondolok, nem olyan ember vagyok, akit visszavárnak, többet gyilkolhattam, mint bárki ezen ebben a városban. Csak huszonöt vagyok, nem kellene ennyi vér a kezemen legyen, de mégis van. Az Első Rend tette ezt velem. Ez keserű gombóc volt a torkomban, ennek ellenére előre mentem, tudtam, hogy a találkozás elkerülhetetlen lesz és én szembesülni akarok velük.

Hux egész végig meg sem szólalt, egy szót sem mondott nekem, nem is próbált beszélgetni. Ez bivalensen érintett, tetszett, hogy tiszteletben tartotta az érzéseim és nem próbált lebeszélni semmiről, inkább mellettem állt, de a másik oldalon meg nem tetszett, hogy csendben van. Először nem értettem miért tartózkodik, tudja, hogy utálom a csendet, de aztán tovább gondolva eszembe jutott, hogy talán ő is rendszerezi az érzéseit, talán ő is latolgat magában. Belegondoltam az ő helyzetébe is, nem lehetett könnyű magában megbékélnie a helyzettel, hogy tetszik, nem tetszik meg kell ismernie a szüleim. Vagyis jobban mondva, a szüleimnek kell megismernie őt, ez így helyesebb, mert nem lesz könnyű nekik Hux-ot ismerve, ő nem hagyja magát felbontani. Fogalmam sincs hogyan fog viselkedni velük szemben, csak remélni tudom, hogy a szüleim és ő megszeretik egymást vagy csak elviselik, egek, még csak egy képben sem tudom őket elképzelni. Már nem emlékszem milyen szülőkkel, Hux pedig túlságosan emlékszik még az apjára és a tetteire. Lelkileg csapzottan és sebesen menekültünk ide, nevetségesen összetartva, szinte a fejébe látok és tudom, hogy kirázza a hideg, ha arra gondol, hogy nekem is van apám. Ő Hux, ismerem, jobban, mint azt a büszkesége megengedi beismerni.

Még csak el sem tudtam képzelni, hogy milyenek lehetnek a szüleim, annyira arctalanok előttem. Biztosan sötét a hajuk, biztosan fehér a bőrük, biztosan... csak ennyit tudok megállapítani, semmi többet. A gondolataim nem hagytak nyugodni, bárcsak beszélt volna Hux, akkor nem lett volna annyi időm magamra figyelni. Néztem inkább a tájat, ami túl gyönyörű volt. Az égből is lenyűgözött a szülőbolygóm, de itt lent lenni egészen más volt, megbabonázott és lefoglalta a szemem. A talaj köves volt, szirtek és dombok emelkedtek ki, de meghatározó volt a tengernek tűnő széles folyó, amely a mentén épített mólókat mosta. A folyó, amint láttam, messzebb egy tengerbe torkollik, ott még házak voltak, sejtettem, hogy addig kell majd mennünk. Köves és durva volt a folyópart, noha a szélén lassult a víz, látszott, hogy örvények határozzák meg a folyását belül. A víz koszos kék volt, ám ahogyan haladtunk egyre a tenger felé, egyszer tisztábbnak tűnt. A mérföldek szaladtak egymás után, Hux-al bírtunk menni, mindketten edzett katonák vagyunk, noha azért a sebe miatt néha pihenőt kellett tartsunk.