A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Tizenhetedik

Két nap múlva megérkezett Snoke, a legfőbb vezető és mi mindannyian, a vezetőségiek, sorban állva fogadtuk a katonáit, akit hozott magával. Őt magát nem láttuk, nem láthattuk, mert nem voltunk rá méltók, de a katonáit megérdemeltük. Sorban álltunk, rettenve és feszengve, a jelenet kissé hasonlított Hux kapitány fogadására több mint fél évvel ezelőtt. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan telik az idő, ezt akkor éreztem a legjobban, mikor újra ott álltam a sorban, most már előrébb, de csak sorban álltam és vártam a fogadást. Hux a másik oldalon állt, majdnem velem szemben és tette a nagyot. Ahogyan én is. Olyan színlelés volt az egész, még csak egymásra sem mertünk nézni, nevetséges volt, ahogyan kerültük egymás tekintetét. Rettegtünk, mindketten, nem akartunk játszani különösebben az életünkkel. A másik hajóról megérkeztek a parancsnokok és én egyenes háttal, feszengve, izzadó tenyérrel vártam az új felettesem érkezését. Ilyen még életemben nem történt velem, ennyire még nem aggódtam, féltem egyetlen felettesemtől sem. Borzalmas érzés volt, de tompán fogadtam a terrort, a feszültséget, mert tudtam, hogy mostantól ez lesz a normális, hogy ő a másik oldalon, mereven áll tőlem, nekem pedig nem szabad még arra sem gondolnom, hogy kinyújtózom felé. Úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt ebben a félévben, mióta folyamatosan jelen vagyunk egymás gondolataiban, életében, szívében, hogy úgy mondjam.

Nehéz úgy nézni rá, hogy ne gondoljak semmit sem, hogy úgy mondjam: pluszba; hogy csak ránézzek, mint felettesemre, aki most is szigorúan velem szemben áll és a maga tökéletességével várja az 'ellenfél' megérkezését. Nem ezt látom. Hanem azt, hogy egy üres tér van közöttünk, amit nem tudunk kitölteni, távolság, ha úgy tetszik; Hux pedig nem szigorból nem néz rám, hanem mert félő, ha találkozik a tekintetünk, nem bírjuk majd megszakítani a szemkontaktust. Én csak ne gondoljak többet abba, hogy miért áll Hux annyira zárkózottan és ridegen, mintha nem találná a helyét, nem tudja, mit keres itt, én sajnos tudom, hogy mit suttogott nekem az éjszaka leple alatt: egy ígéretet, hogy mindent megtesz azért, hogy ne jöjjenek rá milyen bűnt követtünk el, megvéd magunkat. Akkor bólintottam és megcsókoltam, de belül tudtam, hogy hiába a jó szándék és az igyekezet, ez nem csak rajta áll vagy bukik. Én édes, naiv Hux-om, lehet, pont én leszek az, aki egy rossz szót szól és mindketten meghaltunk. De az éjszaka nem vitt a lélek, hogy ezt elmondjam neki és most már késő, ott áll velem szembe és még csak rá sem nézhetek, ott van... már késő, vége van a lélegzetvételnek a hullámok között, belecsöppentünk a sűrűjébe és már nincs más dolgunk, mint evezni előre, nem is kitűzve valami célt magunknak.

Mert őszintén szólva, fogalmam sincs hová fog ez vezetni. Meddig fogjuk ezt csinálni, meddig lesz rá erőnk, van-e értelme ennek? Nem tudom. Sajnálattal látom, hogy Hux sem tudja. Az egyetlen dolog a világon, amit ő sem tudhat.

A sorban egy kapitány ért elém és mutatkozott be, gépiesen kezet fogtam vele és én csak néztem rá, de nem őt néztem, hanem a válla fölött egy pillantást loptam Hux-ról. Nekem örök életemre, akármennyit is változtat rangot, kapitány marad. Nem hadnagy, hanem kapitány. Hux kapitány, semmilyen más nevet nem akarok hallani a rang mellett. Nevetséges, de most visszamennék a múltba és újra átélnék szívesen mindent, amikor még csak a kapitány és én voltunk és nem a hadnagy és én. Egy rívó gyereknek tűnök, nevetséges, de igaz, mélyen igaz. Most először életemben istenigazán be fogom fogni a szám és csendben tűrök.

Szünetelnünk kellett. Le kell csitítanunk magunk a saját érdekünkben. Ez most már nem volt játék. Megfosztottuk egymást magunktól és ez borzalmasan fájt. Nem viccelek, fizikai fájdalmat éreztem, sajgást a szívem környékén, ideges remegést a kezemben és konstans gombócot a torkomban. Azt hittem jobban fogom bírni, vagy legalábbis másképpen fogom viselni. Megvonni magamtól, olyan volt, mint egy szenvedélybetegséget szüneteltetni. Elég gyorsan jelentkeztek a tünetek, két hét után már az áhítozás enyhe kifejezés lett, nem, én éheztem a jelenlétét. Egy teljes hétig színét sem láttam, eltűnt, az újonnan érkezett felettesek biztosan rászálltak és lélegezni sem engedték. Tudom, ez valami 'normális' dolog, Hux is annak idején ezt csinálta velem, akkor én voltam a kiszemelt, most Hux-ot pécézték ki. A kocka fordult egy év után végre. Nem örültem neki, nem, nem.