Hit "Befejezett"

The last hour

Nos, kedves olvasóm, történetem vészesen közeledik végéhez, ami engem is nagyon elszomorít :(
Gondolkozom második évadon, de persze ezt csak akkor hozom nyílvánosságra, ha van rá igény ^^
Szóval kommemtbe, hogy ki szeretne folytatást ennek a sztorinak ;)
Addig is jó olvasást ehhez! ^^

Jimin POV

Elérkezett az a nap, amit valószínűleg senki sem várt, se bandatag, se A.R.M.Y. Korán reggel menedzerünk leparkolt a kollégium előtt, bejött és különhívta Jungkookot, hogy megbeszéljék a mai fellépés lefolyását. Persze ez a beszélgetésük is egy vitába fulladt, amikor Jungkook nem értett valamit, ezért visszakérdezett. Szerencsére most pofon nem csattant el, csak az egész dorm zengett tőlük. De mi nem csinálhattunk semmit. Csak csendben figyeltük az eseményeket és mikor az sok szenvedés árán lezajlott, beültünk a kisbuszba, ahol meg sem mertünk szólalni.
Nagyon sok minden zajlott jelenleg le bennem. Nem akartam elveszíteni Jungkook-ot, hisz még csak most kaptam meg. Éreztem, hogy nélküle már nem lesz BangTan a BangTan és hogy valószínűleg rajongóink száma is meg fog csappani egy ilyen botrány után. Legjobban viszont az fájt, hogy elveszítünk egy olyan tagot, akit 2011 óta ismerünk. Emlékszem eleinte nem jöttem ki vele valami jól, tekintve arra, hogy Jungkook-ot egyből befogadta a csapat, míg engem kis vacilálások után. Oké, mondjuk ez az én hibám volt, hisz valami olyasmi köszönést használtam hogy "Sziasztok! Én vagyok az, aki miatt lesznek rajongóink.". De ekkor még bőven gyerek voltam és nem tudtam mit beszélek. Persze ők csak képen röhögtek, majd folytatták tovább a társalgást egymás között.
De ez persze márcsak a múlt, hisz azóta mindenki bír mindenkit és a konfliktusok száma is elenyésző, így egy elég jó csapatot alkotunk.
Utazásunk során rá-rá néztem Jungkook arcára, ami meglepetésemre nyugott volt és semmi kételkedést, félelmet esetleg szomorúságot nem tükrözött. Ennyire biztos abban, hogy elhagyja a bandát? Ettől a gondolattól szívem összeszorúlt és alig kaptam levegőt. Nem csinálhatja ezt, hisz három éve, hogy a banda debütált és azóta hatalmas sikereket értünk el EGYÜTT. Hisz minden csodához több ember kell, itt szám szerint hét, akik éjt nappalá téve gyakoroltak, edzettek, küzdöttek azért, hogy ilyen eredményeket érjenek el, amiről más bandák álmodni se mernek.
Nem telt el úgy egy nap se hogy valaki, vagy valakik nem maradtak tovább bent a stúdióba, csakis azért, hogy fejlesszék tudásukat. Mikor még csak gyakornokok voltunk küzdöttünk a banda sikereiért, pedig nem tudtuk, hogy mit hoz a jövő. Akkor még nem voltak A.R.M.Y.-k akikért küzdhettünk, akkor még magunkért küzdöttünk, EGYMÁSÉRT.
Lassan megállt kisbuszunk és még csukott ajtón keresztül is hallottuk az A.R.M.Y.-k örjöngését, így magunkra erőltetve legszebb mosolyunkat kiszáltunk az autóból és bánatunkat leplezve mentünk be a hatalmas épületbe, ahol szinte azonnal megkaptuk az útbaigazítást, hogy mit hol találunk. Megköszönve a fiatal lány segítségétl, elindultunk az öltöző felé, ahol a sminkesek és fodrászok vártak ránk. Mivel csak három széken dolgoztak a mesterek így négy ember, köztük én is helyet foglalt a kanapén és jobb ötlet híjján telefonját nyomkodta. Viszont én csak részben figyeltem telefonom kijelzőjét, hisz fél szemmem mindig a maknaen volt, akin épp az egyik fodrász végezte el az utolsó simításokat, majd egy sminkes vette át annak helyén. Jungkook teljesen nyugott volt, arcán még mindig a magabiztosság tükröződött és nekem kedvem lett volna sírni. Őt komolyan nem érdekli, hogy valószínűleg most lép fel velünk utoljára? Hogy tudja ilyen könnyen hátrahagyni azt a csodás három évet, amit ezzel a csapattal töltött? Vagy számára ezek az évek mást jelentettek, mint számunkra?
Gondolat menetemből az szakított ki, hogy Suga hyung feláll az egyik székből, majd az egyik fodrász nevemen szólít. Lassan felálltam a kanapéról majd leültem a Jungkook mellett lévő üres székbe. Nem szóltam hozzá, pedig sokmindent szerettem volna mondani neki ebben az utolsó együtt töltött órában.