~Dodi~
Jimin POV„Túl szép, hogy igaz legyen." - Ez a gondolat járt a fejemben, mikor felébredtem a Jungkookkal töltött éjszaka utáni reggelen.
Még a szemhéjaimat sem volt erőm felnyitni, csak oldalra fordultam, hogy magamhoz ölelhessem a mellettem alvó fiút, azonban valami nem stimmelt.
Jungkook nem volt mellettem.
Szemeim az előző fáradtságot nem ismerve pattantak ki, ahogy én is egész testemmel az ágyból. Riadtan körbenéztem, s villámcsapásszerűen ért a felismerés: nemcsak Jungkook, de a dolgai is eltűntek. Feldúltan túrtam hajamba, míg fejemet hitetlenül ráztam.
Tényleg elment.
Amint sikerült teljesen észhez térnem, telefonom után kezdtem kutakodni - amit a szoba végébe hajított nadrágom zsebében találtam meg - , és megpróbáltam felhívni Kookot. Kicsengett, de nem vette fel.
Halkan szitkozódva nyomtam rá újra és újra a „hívás" gombra, míg felrángattam magamra ruháimat, de minden egyes alkalommal csak a hosszú sípolást hallottam.
Hogy tehettem ezt? Képes voltam ráerőltetni magam arra a személyre, aki az egyik legfontosabb a számomra, kinyögöm neki, hogy szerelmes vagyok belé, lefekszek vele - méghozzá úgy, hogy nem az én hátsóm bánja - , aztán csodálkozom, hogy másnap reggel nem alszik békésen hozzám bújva? Ráadásul kihasználtam egy gyenge pillanatát. Mekkora tapló vagyok.
Telefonomat továbbra is a fülemnél tartva rohantam le a földszintre vezető lépcsőn. Anya már odalent volt, kávéját iszogatta - mivel még elég korán volt - , majd amint meglátott engem, elmosolyodott.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? - érdeklődött kedvesen.
- Nem láttad Jungkookot elmenni? - váltottam élesen témát, mire értetlenül nézett rám.
- Nem, de hát nem vel...
- Jó volt látni téged, anya, de mennem kell - siettem oda a nőhöz, akit szorosan megöleltem, azzal kirohantam az előszobába, hogy cipőmet felkapva indulhassak a dormba, hisz nem tudtam, hova kéne mennem. Még soha nem viselkedtem így az édesanyámmal.
Ideges voltam, ez pedig minden egyes sikertelen hívás után csak nőtt bennem.
Még egy nyamvadt taxit sem tudtam fogni, kénytelen voltam második otthonomig gyorslépésben sétálni. Az út végéhez közeledve az idegességet és aggodalmat kezdte átvenni egy más érzés: a düh.
Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy felszívódik?! Értem én, hogy nehéz neki, meg ezek után látni sem akar, de legalább egy nyamvadt SMS-t írhatna ennyi hívás után.
Aztán terhes nőket megszégyenítő módon váltottam hangulatot. Sírhatnékom támadt, hisz ezzel a korábbi tettemmel, hogy lefeküdtem vele, művészien sikerült eltaszítanom őt magamtól, azt, akiért a csillagokat is lehoznám az égről.
Nem engedtem, hogy az emberek láthassák arcomra kiülni csapongó érzelmeimet, ennek érdekében pedig egy tökéletesen átláthatatlan, kifejezéstelen maszkot öltöttem magamra, még tekintetemmel is semmitmondóan bámultam magam előtt az aszfaltot.
A dormhoz érve egy frusztrált sóhajt hallatva tettem zsebre telefonom, hisz nem mentem semmire a sok hívással azon kívül, hogy felment bennem a pumpa.
A liftet már megjavították, én mégis a lépcsőt választottam a megfelelő emeletre való feljutáshoz, addig is vezetem le a bennem felgyülemlett bárminemű feszültséget.
Épphogy ráemeltem a kezem a kilincsre, kivágódott orrom előtt az ajtó, felfedve ezzel egy feldúlt Jint, aki csuklómnál fogva rántott be.
- Park Jimin, te meg mi a fészkes fenét képzelsz magadról? Szó nélkül lelépsz, és a rohadt telefont sem veszed fel? - rivallt rám indulattól kipirosodott arccal, egészen halkan. Lehet, még nem volt fent mindenki.
- Mi? De hát én nem is... - kaptam elő telefonom, hogy bebizonyítsam, engem aztán nem hívott senki, azonban valóban ott díszelgett egy valószínűtlenül magas szám a nem fogadott hívásoknál. Ennyire nem figyeltem semmire, csak arra, hogy kikeressem Jungkook számát a névjegyzékből? Plusz lenémítva hagytam a készüléket.
Lefagytam, ráadásul az áttörhetetlen maszkom is repedezni kezdett, szívemet egy az eddiginél százszor keserűbb érzés öntötte el.
- Mi „de hát én nem is"? Tudod, mennyire aggódtunk mind... Jimin? - Hangja teljesen megváltozott, az összes létező él eltűnt belőle, amit nem értettem.
Valami csikizte az arcomat, így kezemmel odanyúltam, az viszont teljesen váratlanul ért, hogy bőröm nedves volt. Sírtam.
- Jimin, minden rendben? - szólított meg újra Hercegnő, vállamra téve egyik kezét, mire arcomra erőltettem egy - bizonyára elég keserűre sikerült - mosolyt.
- Persze. Még van egy kis időm, ugye?
- Igen, ma csak délutánra kell mennünk.
- Akkor én elmegyek zuhanyozni - biccentettem egyet legidősebb hyungom felé, s azzal bevettem magam az eddig üres fürdőszobába.
Gyorsan ledobáltam magamról ruháimat, beálltam az általam megengedett forró vízsugarak alá, és gyorsan meg is tisztítottam magam a tegnapi és mai nap fáradalmaitól, hogy utána szabadon merenghessek. Lassan folydogáló könnyeim eggyé váltak az arcomon legördülő vízcseppekkel.
Elment, ez pedig egy határozott visszautasítás volt ellenkezésein felül. Ha azt mondanám, nem fájt, orbitálisan nagyot hazudnék, de talán idővel kiheverem. Hosszú-hosszú idővel, ami nem mostanában lesz. Vajon hova mehetett...?
Homlokomat a hideg, párás csempének döntöttem. Perceken keresztül álltam ott, egy engem belül mardosó érzés társaságában, mikor lecsukódott szemeim a korábbihoz hasonló módon pattantak ki.
- Ó, bassza meg! Erre hogy nem gondoltam?! - ütöttem ököllel a csempébe, és olyan gyorsan ugrottam ki a kabinból, amennyire csak tudtam.~*O*~
Erősen bevágtam magam mögött a taxi ajtaját, amit a sofőr egy fintorral jutalmazott, majd elhajtott.
Gyors léptekkel siettem a régi ház bejáratához, amit mindenféle figyelmeztetés - kopogás vagy csengetés - nélkül nyitottam ki.
Nem volt bezárva.
Tudtam.
A viszonylag kicsi előszobából be lehetett látni a tágas nappaliba, ahol egy lány ücsörgött a kanapén, megszeppenve bámulva engem.
Várjunk. Ki ez?
Perceken keresztül csak pislogtunk egymásra, én voltam az első, aki megelégelte ezt, ezért bementem a helyiségbe.
- Ki vagy te? - álltam meg előtte.
- H-Hong MyungHee...
- Hm... Ismerős a neved - estem gondolkodóba.
- Jungkook unokatestvérének vagyok osztálytársa - világosított fel készségesen, halvány mosollyal arcán.
- Ó, értem. Biztos még forgatáson említett - erőltettem én is görbületet ajkaimra. Nem láttam értelmét bemutatkozni, hisz úgy tűnt, ismer. - Figyelj, MyungHee. Jumgkook itt van? - érdeklődtem a lánytól, aki igenleges választ adott. Mosolyom fintorrá alakult a gondolatra, hogy az, akibe beleszerettem, egy házba költözött - ha csak ideiglenesen is - egy lánnyal. Ez egy újabb döfés volt a szívembe, ami már így is darabokban hevert. - Beszélhetek vele? - Nyelnem kellett egy hatalmasat, mielőtt ezt a rövid mondatot kinyögtem, mert gombóc telepedett a torkomba.
- Persze, szólok neki - bólintott egyet, azzal felpattant, és - gondolom én - afelé a szoba felé vette az irányt, ahol a maknae is tartózkodott.
Nem kellett sokat várnom, hamarosan megjelent a lépcső legalsó fokán, az egyik emeleti ajtóra mutogatva, ahova minden bizonnyal mennem kéne.
- Köszönöm - lépkedtem MyungHee-hez egy halovány mosollyal, ami viszont hamar eltűnt arcomról.
A mutatott ajtóhoz mentem, amin azzal a lendülettel benyitottam, így szemben találtam magam vele. Tényleg ott volt.
Ott ült az ágyon, megszeppenten vizslatott engem.
Ahogy elnéztem őt, nem tudtam megállni: odaléptem hozzá, majd magamhoz öleltem. Nem viszonozta gesztusomat.
Annyi mindent hozzá tudtam volna vágni a fejéhez, mégsem tettem... legalábbis pár percig. Lassan elengedtem őt, ő rám mosolygott, amit ezúttal én nem viszonoztam.
- Ha nem akartál velem lefeküdni, akkor mégis miért tetted? - foglaltam helyet mellette, azonban hagytam köztünk egy bő fél méter távolságot.
- Bocsánat... én... én nem tudom, mit akarok, és mit nem - hajtotta le fejét.
Kezeim ökölbe szorultak, egyszerűen valami rátelepedett az agyamra. Nem tudja? Most komolyan szórakozik velem? Olyan nehéz kimondani egy „nem szeretlek"-et vagy hasonlót? Elszakadt bennem az utolsó szál cérna. Egész reggel őt hívogattam - ő persze cseszett felvenni vagy válaszolni - , aggódtam érte, sírtam miatta, idejöttem, hogy legalább tisztázzuk a dolgokat, akkor is, ha az számomra nem a kedvező végkimenetelű, erre...
- Akkor máskor mondd a szemembe, és ne a hátam mögött intézkedj! - rivalltam rá, azzal felálltam, és kimentem.
MyungHee odakint hozzám akart szólni, de, mikor fújtattam egyet, jobbnak látta, ha mégsem teszi.
- Szia - vetettem oda neki már az ajtóban állva, s elhagytam a házat.~*O*~
Aznap egy díjátadóra voltunk hivatalosak, előtte és utána is próbáink voltak. Sajnos nem nyertünk, de senki nem tört le emiatt, bíztunk benne, hogy legközelebb sikerülni fog.
Az arcom már szabályszerűen fájt az erőltetett műmosolyoktól.
Az utolsó próba után mindenki haza akart menni, kivéve én és YoonGi. Hyungomat megszállta az ihlet, így ki akarta használni, hiába volt fáradt, ezért ő a hangstúdióba vonult, én pedig az ügynökség edzőtermébe vándoroltam. Kimerült voltam, nem tagadom, de úgy éreztem, muszáj valami edzést beiktatnom a munka mellé, hisz az utóbbi időben nem nagyon volt rá időm, és ez meg is látszott rajtam.
Ugyan már messze nem voltam annyira kiakadva, mint délelőtt - sőt, tisztában voltam azzal, hogy valamennyire jogtalanul voltam felháborodva - , de azt a maradék kis feszültséget is levezethettem.Köszönöm, Jungkook. Legalább ehhez adtál motivációt.
ESTÁS LEYENDO
Hit "Befejezett"
FanficA BTS már kèt ève van a zene iparba ès a legnagyaobbak közè nőtte ki magát. De a fènyűző világ mögött ott lakozik a pokol, melyet a menedzser állított fel. Tönkretehet egy virágzó bandát egyetlen ütès, aminek nem kellett volna megtörtènnie? Ès kiala...