Amikor cselekedni kell

6.fejezet - Szobafelújítás 2/2

„ Hiába lett a végeredmény olyan, amilyen, jól szórakoztam végülis"
Lucy Heartfilia naplója

***

A következő fél órában viszonylag jól összejött Lucynak. A többiekkel végre sikerült megértetni, hogy mára a szobába való berendezkedést tervezte, és nyugodtan hazamehetnek, ha akarnak. De eszük ágában sem volt ezt csinálni, hanem szó nélkül középre tolták a bútorokat, és mindenki készen állt arra, hogy fessenek.
-Natsu, te idióta, a fal narancsszínű lesz, a plafon lesz rózsaszín – szólt rá Gray Natsura. Lucy ijedten kapta feléjük a fejét.
- Nem, te vagy az idióta. A fal lesz rózsaszín, a plafon lesz narancs – akadékoskodott. Lucy rosszat sejtve fordult hátra, és a sejtése beigazolódott: az egyik fal félig narancs, a másik fele narancs.
Ekkor Juvia jött be a képbe.
- Nem, a plafon világos kék lesz.
- Nem is vettünk kék festéket! – kiabált rá Lucy. Juvia boldogan felemelte a dobozt.
- De én hoztam!
„És mégis miért?"
De ez már lényegtelen volt. A plafon egésze már világos kékben pompázott, és végül is ez a szín valamelyest jobban passzolt a világos narancs – és rózsaszín pároshoz.
- Én is rózsaszínnel festettem – Erza a Lucy melletti falrészt festett. Mindketten végeztek már, és természetesen mindkettőjüknek különböző színű lett.
- Tudjátok mit? Nem érdekel. Csak legyünk túl a festésen – közölte Lucy. Egyszer akarjon az ember a barátaival festeni. Egyszer.
„Őszintén remélem, hogy nem ők akarják kifesteni a kávézót"
-Levy-chan. Milyen a könyv? – kérdezte az ágy közepén gubbasztó lányt. Ő csodálkozva kapta fel a fejét, és döbbenten nézett körbe.
- Már be is fejeztétek? Érdekes a szín választás, az meg kell hagyni... - hümmögött. A plafon kék lett, a falak pedig rózsaszín-narancs színűek. Sőt a narancs falon néhány rózsaszínű kéznyomok voltak. Arra már nem is mert rákérdezni.
- Addig nyugodtan lemehetünk egy kicsit pihenni... Fiúk, ti meg mi a frászt csináltok?
- Összerakjuk a szekrényt. Nyugodtan lemehetsz pihenni Lucy – nézett rá Natsu halál nyugodtan. De Lucy közel sem volt ilyen hülye, hogy egyedül hagyja őket a szobájában.
- Tényleg Lucy – ült le a padlóra Erza, miközben egy muffint evett – Nem nagyon tudunk rólad semmit úgy igazán. Nem mesélsz egy kicsit magadról?
. Ez-ezt... mégis mire vagytok kíváncsiak? – kérdezte dadogva.
- Milyen iskolába jártál eddig? Hogy-hogy elköltöztetek?
Hirtelen csend lett a szobában. Az új lány végre beszélni fog magáról.
- Ühm... Hát a főváros közelében éltem, és ott is jártam iskolába. Apa munkahelyén volt egy kis probléma, szóval inkább tovább álltunk.
- Adócsalás? – érdeklődött Natsu. Lucy lecsapta egy kezébe kerülő könyvel.
- Persze, hogy nem adócsalás te idióta.
- Ki csalt adót? – lépett be a lehető legrosszabb pillanatban az apja. Szeme azonnal megakadt Natsun és Grayen – nem kell segítség a szekrény összerakásához?
- Senki – sóhajtott Lucy. jobbnak látta, ha témát vált – hogy állsz a vacsorával?
- Majd ha befejezitek, Natsu jön segíteni – válaszolta az apja, majd kicsit sértődötten nézett a lányára – Mit kuncogsz te ott? Nem vicces!
- Bocsánat – tette a kezét a szája elé. Végül a rózsaszín hajú fiúhoz fordult – te ennyire jól tudsz főzni?
- Ha egyedül él az ember, egy-két dolgot neki kell elintéznie
„Egyedül él? Jobban belegondolva, egyszer sem láttam a szüleit, vagy mondjuk a tesóját, ha van... De mégis miért van ez? Nem szomorú abban a házban egyedül?"
Eltűnődve nézte a többieket. Erzát, Levyt és Juviát akik épp segíteni próbáltak a fiúknak a szekrény összerakásában. Egyikük sem lepődött meg Natsu kijelentésén, miszerint senki nem gondoskodik róla. Tudnak róla, de mégsem segítenek? Nem, ők nem ilyenek. Sokkal inkább, úgy segítenek neki, hogy ők maguk lesznek a családja. Ez sokkal jobban illik a Fairy Tailhez. És ki tudja hány olyan ember van, aki ugyan barátságos vele, mosolyog és nevet, de közben mégis egyedül van?
Lucy semmit sem tudott róluk, mi van a családjukkal, hogy találkoztak, kik is ők valójában. Remélte, hogy egy nap az őket körül vevő falak lebomlanak, és esélyük lesz egymásban megbízni.
- Szerintem most már visszatolhatjuk a bútorokat – ajánlotta, hogy egy kicsit elűzze a gondolatait.
- Igen, a festék már megszáradt – ellenőrizte Erza. Közös erővel visszatolták a ruhásszekrényt, az ágyat és az íróasztalt a helyükre, a szoba addigra már bűzlött a festékszagtól.
- Segítsek a szekrény összerakásában? – ült oda a fiúkhoz Lucy, akik semmit sem haladtak, az elmúlt egy órában, sőt Gray éppen az összerakási mutatót olvasgatta... fejjel lefelé.
- Lucy, ez férfimunka! – szólta le Natsu, majd sikítva felugrott, mert rácsapott a kalapáccsal az ujjára. - Akkor hívok egy férfit. Az apámat – közölte a lány nevetve. Natsu kinyújtotta a nyelvét, majd visszatért a munkához.
Fél óra múlva a fiúk büszkén felálltak a nemrég összerakott szekrény mellé, aminek a polcai kicsit ferdék lettek, és Lucy megesküdött volna rá, hogy a boltban teljesen másképp nézett ki.
- Inkább menjünk le a nappaliba...
- Tényleg, a vacsora! – pattant fel Natsu, az ajtónál megtorpant, és visszanézett rájuk – az nem baj, ha hideg kaja lesz?
- Ha ehető, nekem tökéletes... Gray!
- Tudom, tudom a nadrágom...
- Nem, most tulajdonképpen a polód...
- Jajjj, Gray samának annyira kidolgozott a felsőteste!
- Mégis ki ez a lány? – dünnyögte Lucy. Azt hitte, nem hallja meg senki, de Erza a vállára tette a kezét.
- Juviát még régebben Gray megmentette egy csapat huligántól, akik meg akarták verni. Juvia azóta üldözi végtelen szerelmével, de mindig el van utasítva – könnyezett a vörös hajú lány.

„Komolyan meghatódott?"
- Olyan finom illata van ennek a könyvnek! – Levy éppen az ágy közepén szagolgatta a Lucy könyveit. Gray érdeklődve pillantott fel.
- Neked mennyi könyved van pontosan?
- Áh, ez csak néhány. A költözés miatt sok könyvet nem tudtam elhozni – Emlékeiben felidézte az egykori könyvekkel teli szobát, ahol kicsiként rengeteg időt töltött az anyjával, aki meséket olvasott fel neki.
Ekkor Natsu érkezett meg.
- Kész a vacsora! – közölte vigyorogva
***

Jude nem is emlékezett, mikor volt utoljára ennyi ember a házban Lucy miatt. Talán azért, mert soha nem volt ilyen alkalom. A hatalmas birtokon nem volt lehetősége barátokat szerezni, és később, a leányakadémián is egyedül tengette a napjait. Hiába mosolygott az apjára, és közölte, nem utálják őt az iskolában, de mikor a nyílt napon meglátta, ahogy egyedül ül a padjában, senki sem szól hozzá, nem is közelítenek felé, azt hitte, majd megszakad a szíve. Tudta, Lucy nem akarta, hogy aggódjon, hiszen így is elég probléma volt az üzletet vezetni. Mégis, valahol arra vágyott, hogy a lányával őszintén tudjon beszélgetni, és végre levegye azt a terhet, amit magán cipel.
Erre betoppan az életébe, és egyben a házba, egy csomó ember, akik „Lucy Barátainak" nevezik magukat.
Kipillantott a konyhából, és látta, ahogy az asztal körül mindenki nagyban nevet, miközben Natsu és Gray éppen azon veszekedtek, melyik szósz sikerült jobban a salátához.
Jude mosolyogva sóhajtott egyet. Ez a Natsu gyerek tényleg ért a főzéshez. Talán legközelebb is meg kéne hívnia magukhoz, és akkor a kaja probléma meg is van oldva.
„Na, nem is vagyok olyan rossz apa"
Jude a konyhából hallgatta őket, és szívében boldogság áradt szét. Lucynak már nincs szüksége rá. Ezekkel az emberekkel képes lesz megosztani a problémáit, ha kell. Magában hálát adott annak, hogy ide kellett jönniük Magnoliába. Oda lett az üzlet, a sok pénz, a hírnév, de ezzel együtt a sok munka, nyugtalankodás is oda lett, és végre mindketten, ő és Lucy is, újra úgy tudnak beszélgetni, élni, mint ahogy az normális.
- A szekrény azért nem lett jó, mert túl sok könyved van – védekezett Gray. Ahogy kiléptek Lucy szobájából, a szekrény azonnal szétesett.
- Megjegyzem, hogy egy könyvet sem tudtam rárakni, mert már azelőtt összedőlt!
- Éppen azokat olvastam – szólt közbe Levy. Gray megvonta a vállát.
- Lucy hibája – közölte Natsu.
- MÉGIS HOGY LENNE AZ ÉN HIBÁM? Agh, tudod mit, felejtsd el... - legyintett Lucy, a fiú pedig hangosan felnevetett

-