Amikor cselekedni kell

23. fejezet - Minden jó, ha vége jó

"Őrültség. Bolondság. A végén mégis megérte"

Lucy Heartfilia naplójából
***

Nem tudta, hallja vagy látja-e őt egyáltalán, csak azt érezte, hogy nem elég gyors, hogy nem elég hangos, mert a következő pillanatban Lucy kiugrott az ablakon, mögötte a lángok pedig csak feljebb csaptak.

Tudta, hogy elkésik. Tudta, hogy a leggyorsabb tempójában is túl lassú.

Lassított felvételben látta, ahogy Lucy zuhan, szőka haja lobog mögötte.

- A francba is! – ordibálta teljesen kikelve magától, és futva elrugaszkodott a talajhoz, ugrás közben kezét kinyújtva tartotta a lány alá.

Pár másodpercig azt hitte, elkésett az ugrással, de mikor a lány törékeny teste a kezeiben landolt, tudta, hogy vége van. Az egész őrületnek körülötte vége van.

Magához szorítva a lány testét érkezett meg a földre, de még akkor sem engedte el. Félt, hogyha megteszi, akkor a lány egy újabb őrültségbe hajszolja bele magát, és akkor már képtelen lesz megmenteni őt.

- Ah, szóval nem illúzió voltál – suttogta a lány, kezével erőtlenül átkarolta a fiú nyakát – Annyira féltem

Natsu kikerekedett döbbenettől szemekkel nézte, amint a lány a mellkasának dőlve sírni kezd.

- Te idióta... – Natsu nem tudta mi mást mondhatna. Lucy egy igazi idióta volt, de ő idiótaként is szerette őt.

- Nem akarlak megzavarni titeket – lépett oda Jellal, mögötte két fickó egy hordággyal sietett a lányhoz, a tűzoltók pedig neki álltak a lángok eloltásához – De most sok dolgot el kell intéznünk

Natsu és Jellal váltottak egy beszédes pillantást; a "köszönöm"től kezdve a "vállalnod kell a felelőséget ezért, te idióta"-ig minden benne volt. Az egészet Lucy Jellal felé nyújtott keze zavarta meg.

- A telefonod? Mégis miért...?
- Itt a bizonyíték – válaszolta a lány, majd a mai napon mégegyszer elhomályosult a világ előtte. Még sosem érezte magát ilyen kimerültnek.

***

- Holnap akkor már hazajöhetsz? – Levy boldogan, Erza pedig megkönnyebülten mosolyodott el.

- Persze. Ez csak rutin vizsgálat volt, semmi komoly – felelte Lucy szintén mosolyogva. Ez volt a második napja a kórházban, de a két barátnője ma is eljöttek meglátogatni őt Magnólia legfehérebb épületébe. Még sosem látott sehol sem ekkora tisztaságot és ennyi fehér tágyat.

- Amíg apukád itt marad, aludhatsz nálunk – ajánlotta Levy játékosan előredőlve a székén.

- Beszéltél már vele? – kérdezte kíváncsian Erza. Ő Levy mellett állt, és összefont karokkal a mellkasa előtt várta Lucy válaszát.

- Nem sokat, de azt mondta, hogy beszélnünk kell erről – a szőke hajú lány nem vallotta be, de aggódott emiatt az apa-lány beszélgetés miatt. Jude, bárhogy nézzük is, nem volt elragadtatva attól, hogy a lánya öngyilkos akcióba kezdett, míg az ő arcát Jackal szétverte.

- Amúgy ezt egy ideje meg akartam kérdezni tőled – Levy gyorsan körbe nézett, hallja-e őket valaki az üres kórteremben, majd közelebb hajolt a barátnőjéhez – Hogyan... szerezted meg a bizonyítékot?

- Felvettem – felelte egyszerűen, megigazítva a kötést a fején – A telefonom a nadrágom belső zsebében volt, de pont a mikrofon része kilógott. De ez csak a második terv volt.