Amikor cselekedni kell

22. fejezet - félni és cselekedni

"Féltem"

Lucy Heartfilia naplójából

***

A ház a város szélén helyezkedett el, és a nyári napnyugtában akár egy horrorfilmben is lehetett volna a maga félig lerombolt állapotával és a rozsdás kerítésen fittyegő "eladó" táblával.

Lucy vett egy nagy levegőt, próbálta lenyugtatni a félelemtől hevesen zakatoló szívét és a remegő lábait, na meg ellhallgatattni a fejében megszólaló vészcsengőt, ami arra figyelmeztette, hogy nem normális, amit tenni akar.

"Még visszafordulhatsz" a józan esze nem adta fel mindaddig, amíg Lucy el nem érte a rozsdás kerítést "még elfuthatsz, még szólhatsz a rendőrségnek, még..."

Nem. Ezt egyedül akarja megoldani, nem akar még több embert belevonni ebbe. Meg amúgyis: ki tudja, hogy ha most megfutamodik, és békésen él még egy napot tovább, addig mit tesznek az apjával.

"És Natsuval"

Átlendült a kapun, és az ajtóhoz lopakodott a gyomokkal teli kertben, miközben össze-vissza kapkodta a fejét, hátha van itt valami őr vagy egy random gonosztevő. A kertben azonban egyedül tartozkódott, de ez a pillanatnyi megkönnyebülés azonnal elillant, amikor lenyomta a bejárati ajtó kilincsét és az hatalmas nyikorgással nyílt ki.

"A francba! Vajon meghallották?" A falhoz lapulva fülelt egy pár másodpercig, agya azonban olyan fontos témákon kattogott, hogy mit gondolhat egy járókelő, ha meglátná őt kora este egy bomlásra ítélt kísértetháznál? És miért is pont ma van rajta a kedvenc csíkos pólója?

Bedugta a fejét, majd szép óvatosan belépett. Ahogy a lába leért a korhadt deszkából alakított padlóra, hangos síkitás rázta fel a ház csendjét.

Lucy ijedten körbe nézett, míg le nem esett neki, hogy ő maga síkitott, ennek oka pedig nem más volt, mint az előtte lógó nyolclábú, pár milliméteres, póknak hívott teremtmény.

"Ezt most elszúrtam!" Azonnal körbenézett búvóhely után kutatva, de a lépcsőn felhangzó lábdobogások és egy ismeretlen férfi "ki az?" Kiáltása csak még idegesebbé tette.

A jobb oldali helyiségbe sietett, a konyhába, pont időben, mert hallotta, ahogy két ember elkezd a hallban beszélgetni.

- Ki lehetett? – egy női hang volt.

Lucy sorra nyitotta ki a konyha szekrényeket. Valahova el kell bújnia!

- Talán egy újabb bátorságpróba? – a másik is nő lehetett a hangból ítélve – mindenki elhagyatott háznak hiszik, nem lennék meglepve. Jött az egyik bátor kilenc éves, majd az első zajnál sírva elfutott

A lenti, pult alatti szekrény szekciónal nyitogatta az ajtót. Sietnie kell!

A következő pillanatban elvigyorodott. A mosógató aljába nyitott kis helyre még beférhet, ha jól összehúzza magát!

- Nézzünk körül. Megyek ki, te néz szét a házba – a hang ijedtnek tűnt – te sem akarod, hogy Mard Geer újra dühös legyen ránk

Nem törődve a penésszel és a rengeteg pókhálóval, berakta a lábait, és behúzva a fejét, összegörnyedt a sötét szekrénybe, miközben halkan magára csukta az ajtót. Ezzel egyidőben kinyílt a konyha ajtaja is.

Visszafojtott lélegzettel hallgatta a lépéseket, amik néha megközelítették néha eltávolódtak a mosógatótól. De sosem halkultak el teljesen.

A sötétben összekuporodva gondolkozott azon, hogyan is jutott ide. Most jött rá, mennyire is veszélyes helyzetben van és mennyire nem gondolt végig semmit. Ha elkapják, ki tudja mit csinálnak vele, és senki sem fog tudni róla, hol is van. Legalább Levynek megírhatta volna SMSben, hogy hova is megy.