NEM MONDHATOM EL NEKI

5.Megártott a pia, kiscicám?

- Tetszik neked a srác? –kérdezte, miközben kikanyarodott az iskola parkolójából.

- Basszus, apu! –nyekkentem fel, de ő csak mosolyogva figyelte tovább az utat.

Tény, hogy ő ismer a legjobban, de minden emberbe szinte belelát. Nem tudom, hogy csinálja. Mindig jó megérzései vannak.

  - Mit szólnál hozzá, ha hazafelé beugranánk valami vacsiért? –tett ajánlatot.

  - Rendben. –csillant fel a szemem.

Később egy kisebb éterem egyik asztalánál vártuk az ételünket, miközben apu ivott egy sört –azt mondja, ez nem árt meg, a kaja úgyis „szétcsapja" mivel hozzátenném, ő vezet- én pedig egy narancslevet.

  - Igazából. –tette le a poharát. – Ma nem véletlenül vagyunk itt. –kezdett bele. – Ugyanis ünnepelünk. Vagyis, ez még csak amolyan előünneplés...

  - Mire? –ráncoltam össze a tekintetem. Először azt hittem, talált magának valakit, amivel semmi bajom sem lenne, de teljesen mással rukkolt elő.

  - A régi szponzorom felkeresett. Szükségük van egy trénerre. A legjobbakat kellene edzenem. –mondta bujkáló mosollyal, de láttam rajta, hogy szíve szerint vigyorogna, mint a vadalma.

  - Apu, ez nagyszerű! Gratulálok!

  - Azért még várjunk. Holnap megbeszélésre megyek. Ott dől el minden. Ne siessük el.

  - Egy étteremben ülünk. – vágtam rá fapofával, mire felnevetett. „Ne siessük el" de egy éteremben „ünnepelünk" – Annyira büszke vagyok rád! –álltam fel, majd puszit nyomtam az arcára.

  - Azt hiszem, ez kölcsönös. –nézett rám csillogó szemekkel. Elmondhatatlanul szeretem az apámat. Mi mindig ott leszünk egymásnak.
Néha nem is úgy tekintek rá, mint az apámra, hanem mint az egyik legjobb barátomra.

Péntek reggel a szokottnál kicsit fittebben keltem fel valamiért, és még a pesti panel ablakából is sokkal szebbnek láttam ezt mocskos szürke eget, amit az ősz beköszöntével "csodálhatunk" Úgy éreztem, a mai egy jó nap lesz. Bár tény, mostanság kicsit vidámabban kelek. Elgondolkodtam, mi is lehet ennek az oka, és bármennyire is nem akarom bevallani magamnak, de sajnos Ádám. Egyszerűen örülök, hogy láthatom. Olyan érzést kelt bennem, amit már nagyon régóta senkinek sem sikerült, de valahol még mindig félek. Nem a csalódástól, hanem a férfiaktól. Hogy megint bántnak. Az összesnek ugyan az van a nadrágjában, csak némely kicsit jobban tudja kontrollálni a vágyait, és vannak, akik sajnos egyáltalán nem. És én megbíztam egy ilyenben...

- Akkor ma moziba megyünk, igaz? -kérdezte Bea, miközben a padon ülve lábaival kalimpálva fogyasztotta éppen a joghurtot.

- Igen. -bólintottam.

- Megnézzük a Hamupipőkét? -kérdezte vigyorogva, csillogó szemekkel, a társaság pedig nem kicsit nézett rá furcsán. -Ne csináljátok már! Filmesítették meg minden, és a moziban is adják! Ha adják a moziban, tuti jó lehet! -durcáskodott.

- Felejtsd el, Bea baba. -röhögött Ferike.

- Ahj már! -fonta össze maga előtt karjait.

- Majd én elmegyek veled, oké? -karoltam át a vállát sóhajtva.

- Ígéred?

- Ígérem.

- Jó. -vigyorgott, majd tovább kanalazgatott.

- Még most sincs sejtésünk, mit is akarunk nézni?