NEM MONDHATOM EL NEKI

10. Sérülés

Az, hogy Ádámmal most már hivatalosan is egy párt alkotunk, kicsit megrémiszt. Elvégre mégis csak ő az egyik legnépszerűbb srác a gimiben, aki bármelyik lányt megkaphatná, de mégis engem választott. Tudom, ennek inkább ösztökélnie kéne az önbizalmamat, mintsem rombolni... Nem mellesleg Ádám előtt nekem még csak egy "igazi" barátom volt, de a legeslegrosszabb tapasztalatokat szereztem meg, amit csak egy párkapcsolatban akvirálhat az ember. És végül,amitől legjobban szorongok... a szex. Tudom, hogy Ádám nagy nőcsábász, és azt is tudom, hogy ne telt el volna úgy hét -vagy akár nap- hogy ne lett volna nő az ágyában... Tizennyolc éves srác, teljesen megértem, hogy neki ez már "létfontosságú" de én még nem állok készen. Sem arra, hogy megtegyem, sem arra, hogy elmeséljem neki, mi történt velem, és akkor talán türelmesebb lenne. De így elfog a szorongás, hogy talán emiatt veszíthetem el... És hogy mi miatt feszengek még? Attól, hogy Ádámmal pontosan most érkeztünk meg a kocsijával az iskola elé, mint egy pár, tehát most úgymond mi vagyunk a "friss hús" pláne a pár hete történt esetek után.

- Hé, nyugi már. -mosolygott rám Ádám szinte már angyalian, miközben kezét a combomra tette.

- Tudom, csak...-túrtam a hajamba egy mély sóhaj kíséretében.

- Csak nem szégyellsz engem? -emelte meg szemöldökét, miközben mosolya átváltott játékosra.

- Igazából, de. -hajtottam le fejem, miközben ujjaimmal babráltam, majd kissé pimasz mosollyal néztem fel rá.

- Szard már le a többieket! Kit érdekel, mit gondolnak mások?

- Nem is az... csak már előre látom, ahogy kiszállunk, és mindenki tekintete ránk szegeződik.

- És az olyan rossz? -vonta fel a szemöldökét bujkáló mosollyal.

- Nem...vagyis...igen...-nyöszörögtem.

- Na, akkor gyere, és döntsük el. -nyomott puszit a kézfejemre, majd kiszállt, és én is követtem a példáját. Megvártam, míg Ádám egy gombot megnyomva lezárja a kocsit, a kulcsot a zsebébe süllyeszti, majd ujjait az enyémre kulcsolva indulunk meg az iskola felé, és persze, hogy mint a piócák, úgy tapadtak ránk az emberek tekintetei. Miközben próbáltam teljesen átlagos lépteket megtenni, és nem berohanni, mint egy szégyenlős óvodás, aki éppen bepisilt, nyeltem egy nagyot, és éreztem egy apróbb szorítást a kézfejemet, mire Ádámra mosolyogtam. Mindenféle tekintettel bombáztak minket. Voltak meglepettek, értetlenek, féltékenyek (ez a szám volt a legmagasabb) sejtelmesek, -akik már arra saccolgattak, hogy Ádám vajon mikor bassz át, és szakítunk- de volt pár őszinte mosoly is a tömegbe, akik a barátaink voltak mind kettőnknek, és Beán kívül csak azok a lányok mosolyogtak, akik jelenleg párkapcsolatban vannak. Ejha...

- Nyugi már. -súgta Ádám a fülembe, ami ha lehetséges, még nagyobb "port kavart maga körül" - Nem esznek meg. Csak irigykednek.

- Nagyképű. -forgattam a szemem, mire elmosolyodott.

- Te nem azt látod, amit én, igaz? -nézett a szemembe, majd csak tovább indultunk. Később értettem meg, mire is célzott. Arra, hogy ő is ugyan úgy figyelte a fiúk tekintetét, mint én a lányokét. Vagyis arra gondolt, hogy rám is ugyan úgy féltékenyek, és ha igaz, ha nem, ez irtó aranyos volt!

- Csumi, gerlécskék! -köszönt Ferike, mire akaratom ellenére is elmosolyodtam.

- Na, és mikor jön a baba? -kérdezősködött Dávid, amin a srácok jót derültek, de én nem találtam annyira mulatságosnak, amit egy szúrós tekintettel közvetítettem nekik.

- Bocsi. -nézett rám dermedten Dávid, miközben nyelt egyet.

- Jaj, én annyira örülök nektek! -borult a nyakamba Bea, majd Ádámot is egy ölelésben részesítette.