NEM MONDHATOM EL NEKI

11. Családi dráma

Pénteken suli után Ádám hazahozott, és úgy gondoltam, ideje elmondani apunak a dolgokat. Mármint esett róla szó, hogy Ádámmal most már együtt vagyunk, de szerettem volna kissé "hivatalosabbá" tenni azzal, hogy Ádám átjön hozzánk. Nagyon édes volt, és azonnal belement, mert tudta, apuval nagyon szoros a kapcsolatom, és ez sokat jelent nekem. Hála az égnek nem volt semmi feszkó, bár hogy őszintén megvalljam, nem is számítottam rá. Elvégre mind a ketten jó fejek, és mind a kettőjük borzasztóan fontos nekem.

Úgy két óra csevegés után Ádám végül aztán hazament, és azt mondta, hogy este nyolcra itt van értem. Nem mondta meg mire készül, mert állítása szerint, még ő sem volt biztos az este menetrendjében, de ez pont így volt tökéletes. Sétálgattunk Budapesten, mint egy igazi pár, gyönyörködtünk az éjszakai városban, hogy mennyire szépek a fények, -legalábbis én- beszélgettünk, nevettünk, és egyszerűen csak kihasználtunk minden percet, és jobban megfigyeltük azt, ami minden nap az orrunk előtt van, csak már rá sem hederítünk, és ekkor látjuk, milyen szép dolgok is vesznek körül minket. Még egy étterembe is betértünk, ami nem volt túl flancos, mert azt nem szeretem, ahogyan ő sem. Miután megvacsoráztunk, még úgy egy órán át beszélgettünk egy padon, de mivel kezdtem már fázni, így hazaindultunk. Ahhoz képest, hogy még egy hete sincs Ádám balesetének, -aminek köszönhetően két törött borával lett gazdagabb- nem is látszik rajta, vagy csak jól leplezi a fájdalmát.

A hétvégémet pedig teljes mértékben apuval töltöttem. Végre volt egy szabad hétvégéje, amikor is itthon lehetett. Lementünk boxolni, néztünk meccset, elmentünk nagy bevásárlást csinálni, főzöcskéltünk, és csak élveztem azt, hogy végre huzamosabb ideig az apámmal lehetek, mert azért már ez is hiányzott.

A héten rengeteg dolgozatot írtunk, nem tudom mi baja a tanároknak, talán megbolondultak a tavasz beköszöntével. Alig volt időm a héten bármire is, mert folyton tanulnom kellet, vagy leckét, vagy beadandót írni. Most nagyon rajta vagyok a sulin, ugyanis nemsokára itt az érettségi. Alig van egy hónapunk, és már mindenki meg van kattanva. Szaladgálunk össze-vissza, elkérjük egymás jegyzeteit, a kaja szünetünk is a tanulásra megy rá, mindenki jelentkezési lapokat töltöget ki, egyetemeket, főiskolákat nézeget. Már én is kinézegettem párat, és azt hiszem, el is döntöttem, hová szeretnék járni, ami nem más, mint a Budapesti Metropolitan Egyetem, de még senkinek sem számoltam be róla. Ez egy egész jó egyetem...nem akarom elkiabálni.

Péntek reggel szokás szerint Ádám várt rám a panel ház előtt, hogy suliba induljunk. Ragaszkodik hozzá, hogy ő hurcolászon, ami nekem egyáltalán nincs ellenemre, hiszen így még többet lehetek vele.

Jó kedvűen szaladtam le a lépcsőn, hogy megölelhessem, és megcsókolhassam a barátomat, de mikor szembesültem az arckifejezésével, inkább töröltem mind kettőt.

- Jól vagy? Van valami baj?

- Csak anyám. -sóhajtott idegesen.

- Megint a foci?

- Nem...vagyis nem csak az.

- Akkor? -léptem hozzá közelebb.

- Azt akarja, hogy ma vacsorázz nálunk. -bökte ki, mire furcsa, kissé meglepett fejet vágtam.

- Nos, ha ennyire nem akarod, hogy elmenjek, akkor...

- Nem erről van szó. -vágott a szavamba. - Mindegy, szállj be. -nyitott nekem ajtót, de én összefontam karjaim magam előtt.

- Addig nem, míg el nem mondod mi van. -erősködtem. Ádám pár pillanatig figyelt, majd gondolom rájött, hogy nálam akaratosabb, és makacsabb ember nem igen akad, tehát visszacsukta a kocsi ajtaját, majd nekidőlve magához húzott.