NEM MONDHATOM EL NEKI

15.Az igazság...

Mit tettem, mégis mit tettem? Az én hibámból történt vele, olyan, amit soha nem érdemelt volna! Engem kellett volna elüssön a kocsi, mégis ellökött, így bevállalva a "következményeket", amivel nagyon is tisztában volt.

- Hívjatok már mentőt! -ordítottam a többiekre, akik kiszaladtak utánunk, és csak sokkoltan, dermedten álltak az események előtt. - Annyira sajnálom! -simogattam arcát, miközben enyémet már a könnyeim áztatták. - Engem kellett volna elütnie, mégis mért löktél félre? Engem kellett volna elüssön. -ismételtem suttogva, miközben mellkasára borultam.

A percek éveknek tűntek, mire a mentő kiért. Zúgott a fülem, rettegtem, fáztam, és izzadtam egyszerre, beszélni sem tudtam, a légcsövem összeszorul, a szívem hevesen kalapált, úgy éreztem majd kiugrik a helyéről, a fejem szétrobbant a fájdalomtól... Ha Ádámmal történik valami, én...

Mivel csak családtagot engedtek be, aki mehet vele a mentőben, így megkértem Bencét, hogy vigyen be, aki szó nélkül rábólintott, hisz ő is be akart menni a legjobb barátjához.

Beszálltunk a kocsijába, ami sebesen száguldott a szirénázó mentő után, én pedig csak az ablakon kifelé bámultam, miközben folytak a könnyeim, és a körmömet rágtam.

- Tudod... -kezdte Bence megtörve a síri, és kínos csendet. - Ádám mondogatta, hogy valami nem stimmel veled. Hogy titkolózol előtte... -nézett rám, de én már nem bírtam ugyan ezt megtenni. - Ki akarta deríteni a bajodat, és csak segíteni. Csak annyit szeretett volna, hogy elmond neki, semmi többet, de te még erre sem méltattad! És nézd meg most! Még így is képes feláldozni magát érted! Akár az életét is oda adná, pedig kurvára nem érdemled meg! Semmit sem érdemelsz meg, amit tőle kapsz! -szavai egészen a csontjaimig hatoltak, annyira fájtak, de nem azért, amit mondott, hanem mert tudtam, hogy igaza volt.

- Nem bírtam a szemébe nézni, mert ezt pontosan nagyon jól tudtam. Tudtam, hogy nem érdemlem meg őt... -zokogtam.

- Mégis mi az a nagy titkod, ha? -nézett rám idegesen jég kék szemeivel. - Mással kúrogatsz?

- Dehogyis!

- Ugyan már, valld csak be! Nem olyan vagy te, mint ahogy azt mutatod, ugye? Fogadjunk, hogy...

- Engem megerőszakoltak! -ordítottam rá, ezzel őt teljesen elhallgattatva. - Semmit sem értesz! Senki sem ért semmit! -temettem arcom a tenyerembe, és innentől kezdve nem szóltunk egymáshoz.

Mikor megérkeztünk az épület elé, mind ketten a recepcióhoz igyekeztünk, ahol is Ádám felől érdeklődtünk, hogy hová vitték. Mikor végre valahára megmondták, rohantunk is lifthez.

a folyosóra érve, nem tudtunk mást tenni, mint csak várnakozni. Idegtépő percek voltak, úgy éreztem helyben felrobbanok az idegtől, mikor végre kilépett egy orvos.

- Maguk Farkas Ádám hozzátartozói? -ítélte meg abból, hogy mind ketten, mint a villám pattantunk fel a helyünkről.

- Igen! -vágtuk rá egyszerre.

- A fején a sebet kitisztítottuk, volt egy kisebb agyrázkódása, de az állapota már stabil.

- Magánál van? -kérdeztem azonnal.

- Kicsit még kába, de igen. Most pihenésre van szüksége.

- Be lehet hozzá menni? -érdeklődött Bence.

- Csak család tagoknak.

- Én a bátyja vagyok! -vágta rá a mellettem lévő szőkeség.

- És ön kije neki? -pillantott le rám a doktor, amire lehajtott fejjel, csak ennyit feleltem.

- Már nem tudom pontosan... Talán az egyik iskola társa. -néztem magam elé.