- Gratulálok! - szólaltam meg, mikor már mind ketten percek óta csak sokkban álltunk és hol egymást, hol a lapot bámultuk.
- Én... én el sem hiszem... - tette kezét szája elé hitetlenkedve, majd lassan kivette kezeim közül a lapot, mintha csak attól félne, elszakítja.
Mikor ő is elolvasta, egy sóhaj, majd egy nevetés csúszott ki a száján. Láttam a szemében azt a csillogást. Boldog volt. Aztán rám nézett, és valami teljesen mássá változott az a bizonyos ragyogás gyönyörű barna szemeiben. Tudtam, mire gondol...
Felvételt nyert a számára álom egyetemre, ám ez azt (is) jelenti, hogy engem itt kell hagynia. Nagyon, de piszkosul fájt a dolog. Mégsem mutathattam ki. Nem lehettem én az ünneprontó! Vele együtt kell örülnöm a sikerének, hisz mióta az eszét tudja, csak ezt akarja. És most megcsinálta, én pedig mérhetetlenül büszke vagyok a szerelmemre!- Mért nem mondasz semmit?
- Mert nem igazán tudok... - vonta meg a vállát
- Nem örülsz neki?
- De, örülök... - vakargatta a tarkóját. - Csak asszem' valahol nem hittem abban, hogy felvesznek, így arra sem, hogy... - nézett a szemembe, de már nem fejezte be a mondatát.
- Hé - karoltam át nyakánál. - Ez volt az vágyad! Most itt van! Itt van a kezedben! - játszottam a nagy lelkesítőt. - El kell fogadnod! - mosolyogtam rá.
- És ha már nem akarom? - nézett szomorúan a szemembe.
- Már hogy ne akarnád! - léptem el tőle. - Ez az álmod!
- Azóta már van egy másik is... - erre hatalmasat dobbant a szívem. Pár percig meg sem tudtam szólalni.
- Ádám... - sóhajtottam.
- Nem akarlak itt hagyni! - szólt közbe mielőtt én meg tehettem volna.
- Én sem akarom, de tudod nagyon jól, hogy mindent nem kaphatunk meg.
- Tudom. - nézett elszántan a szemembe.
- Ádám, kérlek, ne csináld! - könyörögtem. - Nem választhatsz engem!
- Te meg nem dönthetsz helyettem! - emelte meg ő is a hangját. Na, ebből vita lesz...
- Nem érted meg, hogy nem lennék képes elviselni? - kiabáltam könnyes szemmel
- Mégis micsodát?
- Hogy majd egyszer én leszek a hibás! - fakadt ki belőlem.
- Ezt meg hogy érted? - ráncolta össze a homlokát.
Oké, Linda itt a nagy alkalom! Ha szereted, el kell engedned, mindegy mibe kerül, vagy mennyire fáj.
- Ádám, mégis mit hittél? Hogy majd életünk végéig együtt maradunk? - túrtam a hajamba, és kínomban már elnevettem magam. - Hiszen még csak tizennyolc évesek vagyunk! Most kezdődik az életünk, nem köthetjük össze máris! - fejeztem be a színjátékot.
Ádám állkapcsa megfeszült, majd miután nyelt egyet, halkan így szólt.
- Hát, ha te már így gondolkodsz, akkor valóban semmi értelme. - azzal hátat fordított nekem, majd kilépett az ajtón. Mikor bezárta azt, egyszerűen nem bírtam tovább. Lecsúszva a falon, hagytam, hogy könnyeim utat tőrjenek maguknak. Emma azonnal oda rohant, majd szorosan a karjába vont. Pont erre volt most szükségem. Egy Anyára!
- Annyira fáj! - zokogtam. - A szemébe kellett hazudnom... Nem volt igaz egy szavam sem! - toltam el, hogy a szemébe nézhessek, és higgyen nekem.
YOU ARE READING
NEM MONDHATOM EL NEKI
Teen FictionLinda végzős éve taccsra vágódott, amikor is kirúgták a Gimnáziumból, egy szörnyű eset miatt, aminek történetét senkinek sem mondta el. Új iskolájában rengeteg barátot szerez, és megismeri a suli amerikai foci kapitányát, Ádámot, akinek az igazgató...