NEM MONDHATOM EL NEKI

17. A családod.

  - Jó reggelt kiscicám! -mormolta Ádám, miközben csókot nyomott nyakhajlatomba, és még szorosabban magához ölelt.

  - Neked is!  -vigyorogtam.

  - Jól aludtál? - kérdésére megfordultam a másik oldalamra, hogy szembe lehessek vele. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem elveszve csokoládé barna szemeiben, mire végre valahára kinyögtem a választ. 

  - Igen. És te?

  - El sem tudod képzelni mennyire jól. -vigyorgott kicsit perverzen, mire nevetve mellkasának nyomtam a homlokom, hogy ne lássa elpirult arcomat. Eztán a fülembe súgott valamit, amitől még kínosabban éreztem magam, így a vállára csaptam, de ő csak tovább nevetett.

  - Ne már! -nyávogtam mint egy ötéves.

  - Jól van, na. -emelte meg ujjával államat, így szembetaláltam magam azzal a piszok jóképű arcával, és a gyönyörű mosolyával. - Jól vagy? -kérdezte kissé nagyobb komolysággal.

  - Persze. -suttogtam, ő pedig puszit nyomott a homlokomra. - Csak éhes.

  - Átérzem. -nyújtóztatta meg izmos karjait. - Gyerünk. -pattantunk fel mind a ketten, majd felkapva magunkra valamit lementünk a konyhába. 

Ádám kinyitotta a hűtőt, én pedig hátulról átkarolva a karja alatt kukucskáltam vele együtt a hűtő tartalmát, amiben azért volt pár dolog, de úgy egyiket sem kívántuk így reggeli gyanánt.

  - Na, mi legyen? -nézett le rám Ádám.

  - Hmm... ettél már bundás kenyeret?

  - Persze. -nevetett.

  - De nem úgy, ahogy én csinálom! -vettem is kifelé a hozzávalókat, Ádám pedig csak figyelte.

Igazából semmi extra sincs benne. Annyi az egész, hogy két kenyér közzé teszel bő sajtot, sonkát, így mártod bele a tojásba, és már sütöd is.

   - Azt hiszem, egyre több okot adsz nekem, hogy egyszer majd feleségül vegyelek. -mormolta Ádám a nyakamba, miközben hátulról átölelt, szavaitól pedig egy ütemet is kihagyott a szívem. Hogy feleségül vegyen? Atya világ!  Ha tovább folytatja, azt hiszem a lepkéim végleg ki fognak pusztulni. - Most mi van? -kérdezte mosolyogva, mivel válaszom nem volt, csak zavartan kuncogtam, és ezúttal sem tudtam felelni, csak ugyan így téve a fejemet rázni. - Ej, de zavarban van valaki! -emelt meg, miközben hátulról ölelt át,én pedig felsikítottam, és az sem segített, hogy közben még csikizett is.

  - Kérlek tegyél le! -visongtam és nevettem egy időben, miközben lábaimmal kalimpáltam.

  - Rosszul érintett ez a mondat, vagy...?

  - Nem, épp...éppen ellenkezőleg. -ismertem be kislányos mosollyal, vállat vonva.

Miután készen lett a reggelink, fogtunk egy-egy tányért, asztalhoz ültünk, és be is toltuk szépen az összeset.

  - Asszem' ki fogok pukkadni. -csúszott lentebb a széken, kezét a hasára téve.

  - Veled tartok. - döntöttem hátra a fejem. - Viszont el kéne pakolni. -néztem körül.

  - Nekem máshoz lenne kedvem. -vigyorgott.

  - Majd ha segítesz elpakolni. -álltam fel az asztaltól, de Ádám visszahúzott egyenesen az ölébe. Még mielőtt bármit is mondhattam volna, egy csókkal tapasztotta be a számat, ami igen csak kezdett szépen behevülni, és nagyon jól tudtam, hogy vagy itt a kanapén, vagy fenn az emeleten kötünk ki. Bár a díványt valószínűbbnek találtam...volna, ha csak ki nem nyílik a bejárati ajtó. A szívem szerintem két ütemet is kihagyott, mikor megláttam, Ádám szüleit be toppanni, mi meg itt enyelgünk az asztalnál hiányos öltözetben. Azonnal fel is pattantam Ádám öléből, és próbáltam lentebb cibálni magamon a pólóját, mert semmi más ruha anyag nem fedte a testem. Igaz, éppen eltakarta, amit kellett, de mégis csak kellemetlen volt így "fogadni" a szüleit.