NEM MONDHATOM EL NEKI

19. Vége?

- Bejöhetek? - kérdezte egy hang az ajtómban állva, amihez egy alak is társult, méghozzá Emmáé.

- Azt hittem, az előbb letudtuk a csevegést. -puffogtam.

- Igen, de... nem egészen úgy sült el, ahogyan azt terveztem. -húzta kínos mosolyra ajkait.

- Mit vártál, hogy majd örömtáncot lejtek, mert méltóztattunk eszedbe jutni tizennyolc év után?

- Úgy értem...az én részemről nem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. -lépett közelebb, majd arra várt, hogy megadjam az engedélyt, miszerint leülhessen. Egy biccentéssel le is tudtam.

- A legfontosabbat nem mondtam el neked. -ekkor már a szemébe néztem. - Hogy mennyire sajnálom! Tudom, hogy nem hiszel nekem, és meg is értem, de így van. Esküszöm neked Linda, mióta megszülettél, nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád. -tekintete már fátyolos volt. - Minden nap csak ugyan azok a kérdések cikáztak a fejemben... hogy hogy lehetsz, milyen napod volt, hogy nézhetsz ki, mik az álmaid,- a vágyaid, jól meg vagy-e apáddal, és, hogy vajon szoktál-e rám gondolni... -utolsó szavainál kissé már elcsuklott a hangja. - És akkor arra gondoltam, mégis hogyan gondolhatnál egy olyan dologra, ami számodra nem létezik? Istenem...-sóhajtott. - Ha tudnád, hányszor fel akartalak keresni, de egyszerűen nem ment. Nem voltam rá képes, féltem, hogy mit fogsz reagálni, de reménykedem abban, hogy még nem késő! Tudom, hogy ezt az időt soha sem fogom tudni neked bepótolni, ahogyan magamnak sem, de meg szeretném próbálni. Én csak annyit kérek, hogy adj nekem egy esélyt! -könyörgött zokogva. Pár pillanatig néma csendben voltam, játszva, hogy most elméláztam szavain, majd szépen lassan gúnyos mosolyra húztam a számat.

- Azt lesheted! Majdnem húsz éved volt, hogy esélyt kapj, de nem mozdítottad meg a segged! Se engem, se aput nem kerested! Egyszerűen magára hagytad egy pár napos csecsemővel! Egy anya ilyet nem tesz! -sziszegtem fogaim közt, és láttam a tekintetében, hogy minden egyes szavam egy ostorcsapás számára. - Tudom, hogy mért jöttél vissza, de most figyelmeztetlek, hogy ha jót akarsz magadnak, akkor eszedbe se jusson! -utaltam arra, hogy megint csak apu vagyona érdekli.

- Linda, nem azért jöttem vissza, amiért azt te hiszed! Csak jóvá akarom tenni...

- Akkor tedd jóvá ott, ahol nem a szobám van! -nyomtam egy erős burkolt célzást, hogy mehet szépen kifele a műmajréval együtt.

Semmit sem szolt, csak szipogva bólintott, majd lassan kilépett a szobámból, becsukva maga után az ajtót.

Idegesen a hajamba túrtam, majd hátravágódtam az ágyon, így a plafont bámulva ütöttem el az időt, miközben zakatolt az agyam....

Mégis mi ez az egész? Álmodnék, vagy valóság? Hogyan lehetséges ez most? Tényleg itt az anyám? Tényleg ő lenne az? Tényleg igazak a szavai, vagy csak koholmány?

Egy mondata csengett a fülembe: "Vajon szoktál-e rám gondolni?"

Erre a válasza egy határozott nem volt. Tévedett! Istenem, mekkorát tévedett! Még szép, hogy gondoltam rá! Mégis mit hitt? Van neki fogalma, hányszor gondoltam rá? Hogy kislányként mindig olyan gyönyörűnek képzeltem el, és ábrándoztam, hogy egyszer majd csak hazajön...akkor még nem volt bennem semmilyen fajta gyűlölet...egy kisgyerek úgymond még tiszta.

Aztán kezdtem nőni, és éreztem, azt a bizonyos hiányt, aminek akkor még nem voltam tisztában a jelentőségével, egyszerűen csak ott volt bennem. Amikor beteg voltam, apu ott volt nekem, de mégsem úgy, mint egy anya. Amikor anyák napja volt, csak én voltam, aki nem tudta kinek a szemébe szavalni a verset, majd átadni a virágot. Amikor jött a tinédzser kor, és a vele járó "problémák" senkinek sem tudtam elmondani, és senkinek sem tudtam feltenni a több ezer kérdésemet (apu előtt kínosnak éreztem)