NEM MONDHATOM EL NEKI

13.Rémálmok

                  

***Ádám szemszöge***

Ijedten figyeltem Lindát, hogy mi lehet a baja. Csak dermedten nézett maga elé, szemeiből már folytak  könnyei, én pedig legszívesebben kikaptam volna a mobilját a  kezéből, hogy mondja már el mi van. Végül aztán egy "értem, köszönöm! Azonnal indulok" motyogás után kiejtette a telefont keze közül, amit addig szorongatott.

  - Linda, bökd  már ki mi van! -sürgettem.

  - Azonnal vissza kell mennünk Pestre! Apunak szívrohama volt... -pillantott rám, tekintetében mindent láttam, amit jelenleg érezhetett. Döbbentséget, zavartságot, hitetlenséget, félelmet... Egy szót sem szóltam, azonnal szedelődzködni kezdtünk, és el is hagytuk a szobát. Kellett egy kis idő, amíg kijelentkeztem, de viszonylag hamar megvoltunk ezzel is, így rohantunk is ki a kocsihoz.

Próbáltam minél gyorsabban kiérni a városból, de bizony itt ötven a határ, balesetet nem szeretnék, így jó fiú voltam, -bármennyire nem akartam most- és megvártam, míg a pályára érünk,  ott viszont megdolgoztattam kicsit a motort, bár nem mintha nagyon oda verte volna kocsit...

Linda egész úton csendben volt. Csak bámult kifelé az ablakon, miközben idegesen harapdálta a szája szélét, és dobolt a lábával. Mikor rátettem kezem a combjára, abba maradt, és rám kapta a tekintetét.

  - Nem lesz semmi gond. -próbáltam elővenni a legjobb szónoklói képességem, bár nem tudom, mit mondhatnék ilyenkor, miközben próbáltam nyugalmat sugározni felé.

  - De annyira félek... -mondta halkan, szinte már suttogva. - Nem voltam ott mellette, és ki tudja, hogy...

  - Hé. -fojtottam belé a szót. - Egy percre se mert magad hibáztatni, mert nem voltál ott. Nem tudhattad, hogy ez lesz. -magyaráztam, mire csak egy apró sóhaj hagyta el a száját.

Az út további részét csendben tettük meg.  Minél hamarabb, és gyorsabban visszaakartam érni Pestre, annál hosszabbnak tűnt az út.

Mikor aztán végre valahára leparkoltam a kocsit, Linda, mint akit puskából lőttek ki, rohant egyenesen be a kórházba, én pedig utána. Megérdeklődte a recepción, hogy melyik szobában van az apja, és már szedtük is a lábainkat fel a harmadik emeletre.

***Linda szemszöge***

Ahogy megmondták, melyik szobában is van az apám, már rohantam. Tudtam, hogy túlélte, és valószínűleg már jobban van, de a saját szememmel akartam látni. Nagyon féltem...

Mikor végre megtaláltuk a szobát, és megpillantottam apámat, egyszerre ijedtem, és könnyebbültem meg. Örültem, mert él, de rossz volt így látnom, egy kórház ágyon. A szemei le voltak hunyva, de tudtam, hogy nem alszik. Erőtlen volt, arca kissé sápadt.

  - Apu...-szóltam halkan, ő pedig azonnal kinyitotta a szemét, és rám mosolygott. - Annyira aggódtam. -rohantam azonnal oda, hogy átölelhessem.  - Jól vagy? -vizslattam aggódó tekintetemmel.

  - Kutya bajom. -fogta meg a kezem mosolyogva, majd Ádámra pillantott.

  - Jó napot!

  - Szervusz, fiam. -köszönt neki vissza apám.

  - Mi történt? -sürgettem.

  - Egyszer csak nagyon szúrni kezdett a meccsen a szívem... -vonta meg a vállát. - De velem ennyi még nem fog kicseszni! - harciaskodott. Már szerintem a megkönnyebbüléstől nevettem el magam.

  - Úgy sajnálom, hogy nem voltam itt...-motyogtam lehajtott fejjel.

  - Ezt meg ne halljam még egyszer! Semmiről sem tehetsz, nehogy hibáztatni merd itt magad! És ha ott  lettél volna, akkor is ez lenne... Szerinted ennyi idősen én is mindig otthon ültem? -vonta fel a szemöldökét mosolyogva.  - Ne emészd magad, kicsim. Jól vagyok, ez a lényeg. Nem történt semmi nagy baj. -ült fentebb, de láttam a fájdalmas arckifejezését.