NEM MONDHATOM EL NEKI

22. Visszajött!

Összeomolva, lassú léptekkel hagytam el a kórházat, miközben magamba roskadva csak folyton ugyan azt a kérdést tettem fel magamnak. Mit tegyek?

Fogalmam sem volt, tanácstalan voltam, és kétségbeesett. Nem tudtam, mi a helyes döntés. Egyet tudtam, egyedül ezt nem tudom megoldani. Szükségem van valakire!

Azonnal előkaptam a telefonom, és gondolkodás nélkül rámentem egy névjegyre.

- Emma! Tudunk találkozni? -szóltam bele remegő hangon.

Emma, akár egy igazi anya, otthagyva a melót, ugrott is azonnal, és már igyekezett is a megbeszélt helyre, ami egy kis kávézó volt. A kezeimet tördelve ültem az asztalnál, miközben vert a víz, és a pulzusom is úgy száz felett lehetett.

- Szia. -érintette meg a vállam, amire egy kicsit meg is ugrottam, annyira el voltam foglalva a gondolataimmal. - Na, mi a baj? -kapta le sálját a kabátjával együtt, majd helyet foglalt velem szemben. - Kislányom, szólalj már meg, mert idegbajt kapok! -könyörgött. - Nagy baj van? -vizslatott.

- Hát... -tettem kezem a hasamra. - Még egészen picike. -pillantottam fel rá óvatosan. Egy pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, majd szája elé kapva a kezét leesett neki.

- Terhes vagy? -kérdezte szinte suttogva. Bólintottam, és már ki is tört belőlem a sírás. Emma azonnal átölelt.

- Mit tegyek, anya? -néztem fel rá, és akkor még nem tűnt fel, hogy most először szólítottam így.

Emma rám mosolygott, majd körülnézett.

- Nem sétálunk inkább egyet? - vetette fel az ötletét, mire helyeselve bólintottam. Felkaptuk a kabátunkat, és a közeli park felé vettük az irányt.

- Nem tudom, hogy mit tegyek. -szólaltam meg.

- Ez most normális. Még nem is kell. Érzed te azt. -biccentett felém.

- Hogyan mondjam el Ádámnak? Ha megtudja... -túrtam feszülten a hajamban.

- Szerinted hogyan reagálna?

- Lövésem sincs, de talán lehet az lenne a legjobb, ha meg se tudná! -néztem rá pánikolva. - Elérte a nagy célját, ott van, ahol mindig is lenni akart, még csak most kezd belekóstolni az ottani életbe, mégis hogyan ránthatnám vissza? Basszus, még azt sem tudom, hogy megtartom-e...

- Meg szeretnéd? -vonta fel a szemöldökét.

- Az eszem azt mondja nem. De szívem... -tettem a kezem a hasamra.

- Mintha magamat látnám...-nevetett fel kissé kínosan, miközben előre nézett. - Majd hogy nem ugyan ennyi idősen én is ebben a dilemmában voltam. -sóhajtott.

- Mit éreztél?

- Szerintem pontosan azt, amit te. Kétségbeesett voltam. Féltem...

- Létezik itt most helyes döntés?

- Az, amit te érzel.

Emmával még vagy két órát biztosan beszélgettünk. Sírtunk, nevettünk, de jó érzés volt, hogy meg tudtam ezt osztani valakivel, pláne egy olyan valakivel, aki járt már ebben a cipőben. És azt hiszem, ma megértettem, mért hagyott el akkor engem, és mért nem keresett éveken keresztül. Meg volt rémülve. Túl fiatal volt, félt attól, hogy rossz anya lesz, így inkább elmenekült. Én sem tudom, mit tegyek most. Ezért is volt szükségem még valakire, hisz ebben nem dönthetek egyedül. Akár mi is lesz, úgy érzem Ádámnak joga van tudni erről.