Meghaltam?Hát persze... [ÁTÍRÁS ALATT]

Meghaltam?Hát persze...19.rész

Egyszerűen annyira szeretlek titeket!
Meg.
Van.
Az.
5000.
Megtekintééés!

Annnnnnnnyira örülök!😍😍😍😍😍😍😍😍😍😍😍
Eszméletlenek vagytok😘😘😘

Ezért hoztam nektek egy bónusz részt!

Kérlek komizzatok, ha olvastok.
Írjátok azt, hogy olvasom!

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!😍😘❤

Elsírtam magam.
Álltam az erdő előtt és sírtam.

Szörnyű voltam, és... és vagyok.

Hogy képzelhettem? Rob olyan kedves volt. Mindent megtett értem. És mit kapott cserébe?

Letagadtam.

Még olyan kicsi voltam. És még így is letagadtam.

Később persze kibékültünk.

Megbocsátott.

Azt mondta, nem haragszik, de tudtam, hogy ez hazugság.

Egy évvel később megünnepeltük a Zöldfordulót.

Rob hozott magával egy kis fényképezőgépet.

Csináltunk pár fotót, akkorról van az a kép... Az a csodás kép.

De azóta, azóta amikor megmutatta azt a gyönyörű helyet, megváltozott bennünk... Valami.

Hidegebbek lettünk egymással, és a végére teljesen eltávolodtunk.

Míg végül, Ő meghalt.

- Úristen... - suttogtam majd lerogytam a fűre. Eljutott az agyamig a tudat... Hogy miattam halt meg. Ha ott leszek vele mindig, talán nem kezd el drogozni, cigizni... Én tettem.

- Úristen! - ordítottam a fájdalomtól. A szívemet szúrta.

Majd felálltam.
Megtöröltem a szemem, majd elindultam.

- Egyet balra - mondtam. - Egyenesen öt lépés. Balra három és...

Ott volt a bokor.

Elmosolyodtam.

Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Összeszorítottam a kezem, majd kisöpörtem arcomból a hajam.

- Gyerünk. Menni fog - biztattam magam.

Beléptem.

Nagyot szippantottam a friss levegőből, majd eldőltem a puha fűben.

- Hah... Hosszú idő után újra itt - suttogtam becsukott szemekkel.
Felrémlett bennem Rob megkéselt teste. A megmentőm.

Ki tehette? És mégis miért?

Nem tudtam.

Innen vajon hova kerül? Úgy értem, hogy ez itt a menny...
Újra meghalt.

- Köszönöm - suttogtam az ég felé.

Elnevettem magam.
Nem, semmi sem volt vicces, vagy boldog.

Azon nevettem, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen.
Igaz, kiérdemeltem.
De miért csináltam?

Felültem.

Körülnéztem, és megpillantottam a gyönyörű fát.

- Zöldforduló... - suttogtam mosolyogva.

Hirtelen rossz érzés tört rám...

- Ott kell lennem a fánál - suttogtam könnyezve.

Felálltam, majd szállni kezdtem felé.

Olyan volt mint egy lassított felvétel. Akár egy filmben.
Egy boldog filmben.

Csak a gondolataim pörögtek fejemben gyorsan.

Megöltem a bátyám... A családom szomorú... Nincs senkim... Ott hagytam a megmentőm... Nem élveztem az életet, ameddig lehetett volna... Egy, egy senki vagyok.

Csak szálltam.
Lassan, de magabiztosan.
Sírva, de boldogan.

Tudtam, vár rám ott valami, ami segíthet.

- Már csak pár méter - gondoltam, és elszántan folytattam tovább az utam.

Megtorpantam.

- El se hiszem - mondtam.

Ott volt előttem a fa.

Letérdeltem, és megérintettem.

- Úristen - suttogtam csukott szemmel, ugyanis előtört bennem rengeteg boldog emlék.

Hirtelen felindulásból megöleltem a fát, és csak sírtam.

- Köszönöm - álltam fel, majd bebújtattam kezem a fa legnagyobb odvába és kezembe vettem a az éles, véres tárgyat. - Köszönöm, hogy végre vége lehet.

/ Hogy tetszett?Írjatok kommentbe értékelést plusz azt a szócskát (ha olvastok) ,hogy olvasom!
További szép napot! /