Meghaltam?Hát persze... [ÁTÍRÁS ALATT]

Meghaltam?Hát persze...26.rész

/ Új rész! Most jöttem rá, hogy már nagyon rég kellett volna kiraknom a kövit. Sajnálom! Remélem tetszeni fog a rész, és egy kicsit enyhíteni fogja az irántam érzett dühötöket😘 Véleményt kommentbe, mert nem igazán tudom, hogy hogy tetszik nektek, min kéne változtatnom stb. Jó olvasást!😍
By: írónőtök ❤ /

- Mi? - kérdeztem nagyokat pislantva. Nem voltam teljesen magamnál.

- Ahj... - sóhajtott, majd felhúzott, hogy ülő helyzetben legyek.

- Várjunk... - fogtam meg a fejem, ugyanis erős fájdalmat éreztem.

- Baj van? Minden oké? - kérdezte aggódva.

Megszűnt a fájó érzés, de hirtelen egy másik lett úrrá rajtam.

- Te - mutattam rá félve. Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, mi is volt az az álmomban.

Annyira zavaros volt benne minden.
Nem tudtam, hogy igaz- e belőle bármi is... Nem tudtam semmit!

- Mi az? - kérdezte félve.

Valahogy megtaláltam, a megfelelő szavakat, hogy megkérdezzem.

- Tudod... - álltam fel dühösen. - Hogy tehetted? Volt hozzá jogod, vagy mi?

Nem bírtam, egyszerűen kiakadtam.

- Tessék?

- Ooh hát persze! Te nem tudsz semmit ugye? - mondtam higgadtan, de baromi ideges voltam.

- Nem, én tényleg nem tudom miről beszélsz - szólalt meg újra.

- Rendben. Persze. Tudod, amikor azt mondtad, hogy mindenki egy ártatlan kisgyereknek hisz engem, akkor elgondolkodtam és rájöttem, hogy az vagyok. De... Azóta változott valami - sóhajtottam, majd ráemeltem tekintetem.

- Nem értem ezt az egészet, pontosan mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Rob.

Nem igazán foglalkoztam vele, csak mondtam ami kijött a számon.

- Az változott, hogy rájöttem, nem én vagyok a gonosz kisgyerek - megálltam egy pillanatra, majd összehúztam szemeimet. - Hanem Te.

Tudtam, hogy erre nem fog tudni mit mondani, de nem így történt.

- Annyira igazad van - suttogta szája szélét rágcsálva.

- Mi?

- Igen tényleg az vagyok. És ahogy mondtad, olyat követtem el amit nem kellett volna... - mondta nagyot sóhajtva. Láttam, hogy egy aprócska kis könnycsepp legurult fehér arcán, majd elszállt a távoli messzeségbe.

Érdeklődve néztem Robra. Fogalmam sem volt, hogyan fogja előadni ezt az egészet.

- Ahj... Rohadt nehéz érted? - fogta meg fejét idegesen.

Újra elfogott az az érzés... Megint félni kezdtem tőle, de volt még bennem bátorság.
Vezérelt, hogy szembe tudjak vele nézni, és, hogy megvédjem magam, ha... Ha elfajulna a helyzet.

- Mit, gyilkolni? - röhögtem fel lazán. Vagyis csak próbáltam annak látszani, és kifejezni, hogy nem félek tőle.

- Szerintem pont te akartad tudni az igazságot - mondta elsötétedett tekintettel.

Elhallgattam, ugyanis igaza volt. Mindent tudni akartam.

Rob sóhajtott, majd belekezdett.

- Megöltem. De nem volt más választásom, elmondta volna neked, hogy...

Felkaptam a fejem, és a szavába vágtam.
Hangom parancsló volt.
Mintha egy halálos ítéletet mondtam volna ki, amihez nem kellene gondolkodnom.

- Mit? Rob, bökd már ki kérlek, hogy mégis mi történt!? - ordítottam. Éreztem, ahogy az erek kidagadnak nyakamon, az arcom pedig vörös árnyalatot vesz fel, miközben levegőért küszködök.
Olyan jó volt végre kiabálnom, úgy igazán vele!

Fordult a kocka.

Félelmet láttam a tekintetében.
Tudta, most már semmit sem titkolhat előttem.

Úgy éreztem, nem kell már félnem tőle.
Kiálltam magamért, ahogy még régebben... Kislánykoromban.
Ez az egész... Azt idézte fel.

- Az egész hazugság volt - nyögte ki, amire én feleszméltem gondolkodásomból.
Kezébe temette könnyes, megviselt arcát, és várta a reakciómat.

- Tessék? - suttogtam értetlenül.
Nem tudtam mire gondolt.

- Az egész egy nagy hazugság volt - mondta megismételve magát.

- Rob, elmondanád, hogy miről beszélsz?

- Hazugság - suttogta megszállottan.

- Robert! Megölted Őt, aki segített rajtam. Miért? - tettem fel kérdéseimet mélyen a szemébe nézve, de Ő erre nem reagált. - Csak erre vagyok kiváncsi... Kérlek.