Meghaltam?Hát persze... [ÁTÍRÁS ALATT]

Meghaltam?Hát persze...29.rész

/ Sziasztok!
Hú hát nem is tudom mit mondjak. Már vagy századjára csalódást okozok nektek de összeszedtem magam mint látjátok😊 Szóval remélem nincs harag❤ Itt egy rész amit igazából felbruárban megírtam már, de valamiért nem tettem ki, amit szintén sajnálok! De visszatértem, mert elgondolkodtam, hogy nem akarlak titeket tudatlanul itthagyni egy befejezetlen történettel, amiből még azért remélem van mit kihozni. Legalábbis nekem van egy csomó ötletem😉 Meg hát... Magamért is csinálom persze, mert boldogsággal tölt el, ha írhatok❤
Na mindegy befejeztem, olvassátok!😂
Szeretlek titeket: írónőtök❤ /

- Uramisten - suttogtam, mivel rájöttem egy lényeges kis darabkára ami hiányzott az emlékezetemből a naplóimmal kapcsolatban. Sietve felrohantam az ajtóhoz és emeltem a kezem, hogy bekopogjak, de egyszerűen nem bírtam.

Meg kellett kapaszkodnom a falban, különben elájultam volna. Először vagyok itt a halálom óta... A szüleimet nem láttam már azóta. Nem tudtam, hogy viselik, hogy vészelik át ezt az egészet. Egyáltalán küzdenek-e ez ellen? A tény ellen, hogy már egyik gyerekük sincs többé...

Leroskadtam a földre, és átöleltem lábaimat. 

Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de azok hamar utat törtek maguknak, és egymással versenyezve folytak le megviselt arcomon.

Kezemet ökölbe szorítottam, és rávertem egyet a falra, majd ezt megismételtem még párszor addig, amíg a kezem ki nem sebesedett.

De leszartam.

Az életem? Teljesen elrontva.

Sőt. Nincs is életem.

Pár seb ilyenkor, ezen a ponton ahova eljutottam, nem számít.
Ráadásul nem ez fájt a legjobban.
A szívemben lévő fájdalom, mely markolász belülről, belém szúrja a tényeket újra és újra...

Ennél nincs rosszabb.

***

Ültem ott még pár percig belemerülve a gondolataimba, majd meghallottam, hogy valaki a kulcsaival zörög.

Azt hittem képzelődök, de amikor megláttam, hogy nyitódik az ajtó, azonnal magamhoz tértem.

A hang, otthonom belsejéből jött.

Lenyomódott a kilincs, azt kívántam bár ne jöttem volna ide. Erőm elveszett, mozdulni se bírtam. Csak ültem ott, kétségbeesetten és arra vártam, hogy valami történjen, hogy az aki bent van, maradjon is ott. De nem.

Kinyílt az ajtó, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Úgy éreztem, meg kell kapaszkodnom különben teljesen szétesek.

Nem Anya állt ott, a kulcsaival babrálva. És nem is Apa.
Valaki más.

- Te? - suttogtam idegesen és a gyűlöletem, melyet iránta éreztem, újra rám talált, és csak még erősebbé vált.

Oh... - mondta és bűnbánón nézett rám.

Ennyit volt képes mondani.

Az érzéstől, hogy megláttam a bátyám, a gyilkost, erőre kaptam. Felugrottam és neki szorítottam a falnak.

- Tűnj el innen! - ordítottam arcába.

- Nyugodj már le! Nem csináltam semmit! Megöltem Robot. Ennyi. Most is csak azért vagyok itt, hogy...

- Hogy megöld anyáékat? - engedtem el, és elkezdtem röhögni. Szánalmam jele volt ez felé. - Undorító vagy.

Megfordultam és elindultam.
Ki az otthonomból, ki az utcából, és ki a környékről.

Hallottam, hogy utánam kiabál.

- Te nem vagy normális! - ordította erőszakosan, de mégis... mintha mondandójával elismerte volna, hogy igazam van.

Visszafordultam, volt még számára egy utolsó üzenet, melyet szerettem volna ha egészen a lelkéig hatol.

Már ha egyáltalán van neki...

- Hm. Érdekes, mégsem vagyok gyilkos - mondtam, és ő fejét rázva nézett ahogy kisétáltam onnan.

Tudtam, nem tudná őket megölni.
Lehetetlen lenne, hisz élnek.

De így, hogy a bátyám képes volt arra amit Robbal tett...

Már nem nem tudtam mi lehet még ezután.