Meghaltam?Hát persze... [ÁTÍRÁS ALATT]

Meghaltam?Hát persze...31.rész

"- Óh szívem! - mondta egy ismerős hang, de a szememen lévő mázsás súlytól csak nehezen láttam meg a valóságot.

- A...anya? - mondtam és átfutott az agyamban, hogy ez mit jelenthet.

Mégis mi a franc van, ha az anyám engem ébresztget itt a halálban?

Ez, hogy lehetséges?

Mire ráeszméltem úgy ténylegesen, hogy az anyám a szemembe néz és engem szólítgat, nemes egyszerűséggel bepánikoltam.

Felültem és a kikerekedett szemeimmel újból ránéztem.

- Ez nem lehetséges...

- Mi, édesem? - pillantott rám könnyes szemeivel.

Meggyötörtnek tűnt amikor kilépett az ajtón...

Most meg... Egyszerűen nekem ez túl sok.

- Anya te nem lehetsz itt... - suttogtam egyre jobban hátrálva.

Elmosolyodott és megszólalt.

- Óh dehogynem. Hisz megöltél.

Anyai mosolya átváltozott valami teljesen mássá. Vérfagyasztó vigyorra görbült szája repedezetten terült el orra alatt.  Csontos, fakó ujjai felém nyúltak, de csak a levegőt tudták csapdába ejteni. 

- Anya mi van veled? - néztem rá félve.

Tudtam, hogy valami nincs rendben.

- Semmi, drágám csak tudod meg kell bűnhődnöd a bűneidért.

Felugrottam és a lépcső aljára siettem. Onnan néztem újra az édesanyámra.

Az otthonomból ez lett? Ilyenné tettem a családomat? Újból túl sok megválaszolatlan kérdés keringett körülöttem. Mintha az egész elölről kezdődött volna... A kérdőjelek csak úgy cikáztak az agyamban választ keresve.

Elmélkedésemből anyám ártatlan hangja szakított ki. Olyan volt mint régen, de valahogy... más.

- Jaj ne rohanj! Itt hagynád a rákos, és már halott...

Félbeszakítottam, egyszerűen muszáj volt. Minden gondolat csak kavargott bennem és közben a szívem egyre töröttebb és rondább lett. Annyi bánatban volt már részem, miért kell ennél több?

Mi lesz ha nem bírom tovább?

Óh már szinte el is felejtettem, hogy teljesen mindegy...

- Elég! Nem csak én tehetek róla! Robert is itt volt, neki mit mondtál? - ordítottam neki. Egyszerűen elvesztettem az irányítást és csak dőltek belőlem a szavak.

- Az egyetlen gyermekem nem érdemel büntetést. Nem tett semmi rosszat - mondta, és ahogy elhagyta száját ez a mondat, valami összetört bennem. Újra és újra.

Megint.

- Tessék? - kérdeztem hitetlenül, miközben könnyeim buzgón folytak le az arcomon, elhagyva azt a lelket, mely addig bent tartotta őket.

Nekik sikerült.

Kijutottak.

Nem tudtam mit mondhattam volna. Igazából... csak próbáltam rákenni mindent Robertre, hogy én ártatlannak tűnjek az anyám szemében.

De bűnös vagyok, nem is egy dologban és ennek az lett a vége, hogy az anyám is idekerült, mert megöltem.

Tönkretettem.

Kész röhej.

Persze egyáltalán nem vicces, de mégis, ez tök hihetetlen.

Tehát, egy ember fejében az a gondolat fut át először, hogy úristen, erre ki képes?

Hát én.

A kis aranyhajú kislány.

Az ártatlan, gyönyörű szemű gyermek.

A fekete ruhákba burkolózó, sötét lelkű tinédzser.

Ez már jobban illik rám. Mert ilyen vagyok, ilyen lettem.

A bátyám miatt.

- Robert megölt egy embert, csak azért, hogy Ő ne keveredjen bajba! Még mindig a fiadnak tartod? - kiáltottam a fájdalommal küszködve.

- Ő jó ember - mondta haláli nyugodtsággal.

- Ezt nem hiszem el... - röhögtem el magam. - Tehát ő úgy, hogy megölte magát és ezzel elfogyhatatlan fájdalmat hozott a családunkba így ennek az lett a következménye, hogy én is halott vagyok, valamint még meg is ölt egy embert, aki ráadásul segített rajtam, szerinted anya... szerinted jó ember? - hadartam el egy szuszra.

Kifulladva néztem rá és vártam a válaszát.

A választ mely számomra megmondja azt, amit tudnom kell.

A színtiszta igazságot.

Az anyám hátat fordított nekem és leült.

Figyelmesen vártam a választ kérdésemre, de nem jött.

Csak ült ott és nézte a házat.

- Válaszolj! - ordítottam, mire a lágy szellőből mely körbevett minket, szél támadt.

Felkapta az édesanyám kendőjét, ami végül a kezemben kötött ki.

Idegesen megmarkoltam, nem engedtem el.

Az egyetlen dolog ami az irányításom alatt állt. Amire számíthattam az egy rohadt kendő volt...

Az anyám felállt, és megfordult. Mosolyogva elindult felém.

Megállt előttem és elsimította az arcomba lógó tincseket.

A fülemhez hajolt és tudtam most végre megtudom az igazságot.

- Igen - suttogta ördögien.

- Te nem az anyám vagy - mondtam és a kendővel nyakának ugrottam.

Teste a földre hullt, ahol vigyorgó szájával még kipréselt egy mondatot búcsúzóul:

- De, az anyád vagyok - suttogta, majd a vigyor, mely eddig jelen volt, azonnal eltűnt...

Megöltem.

Megöltem azt, aki életet adott nekem, felnevelt, gondoskodott rólam, és szeretett, egészen eddig a pillanatig.

Életek hullnak, és születnek, persze ez normális.
És vége.
Puff.
Ennyi.

Elér hozzád a halál.

Tudom milyen.

Átéltem.

De az Övének én vetettem véget.

Én, a lánya.

Ez csak egyszerűen...

Már én sem tudom ki is vagyok valójában."

/ 'Kis' késéssel de itt van a rész! Jejj! Nagyon remélem, hogy tetszik, mert szerintem elég lapos lett... Nem tudom, hogy mi az oka de tényleg kicsit másnak érzem mint általában. Mindegy. A lényeg, hogy szeretném megköszönni a 20K megtekintést!❤ Lehet, hogy nektek nem jelent semmit, de nekem, mint az írónak egy igazi karácsonyi csoda!😍(Igen tisztában vagyok vele, hogy nincs karácsony😂) Most is el kell mondanom, hogy fantasztikusak vagytok!!!!😱😙😍❤
Mindegy is, késő van és kezdek furán viselkedni szóval jó éjt annak aki még fent van (persze annak is aki már nem) Sziasztok! /
~írónőtök😙