Meghaltam?Hát persze... [ÁTÍRÁS ALATT]

Meghaltam?Hát persze...23.rész

Amikor érzed a friss virágillatot, és úgy érzed, hogy minden tökéletes... Az egy álom.
Egy csodaszép, ám de nem valódi álom.
Álmaink az életünkben is lehetnek.
Megtörténnek, elmúlnak, emlékek maradnak.

Viszont vannak a nem valóságos képzelgéseink.

Nem történnek meg velünk, csak úgy érezzük mintha úgy lenne.

Igen, velem is pont ez történt.

Az a mámorító levendulaillat ellenálhatatlan volt.

Mélyeket szippantottam, s közben mosolyogtam mint valami hercegnő.

Kinyújtózkodtam a gyönyörű növények között, majd szépen lassan kinyitottam szemem.

Nem történt semmi különös.

Néztem a kék eget, ami a helyzetemhez képest eléggé megnyugtató volt.

Hát igen.

Halott vagyok, de... Ilyen még sosem történt.

Mondhatnám azt, hogy hasonlít egy kicsit a Zöldfordulós réten történtekhez.

"Tulajdonképpen akkor most hol vagyok?" - suhant át a fejemen a gondolat.

Hirtelen felültem és körülnéztem.

- Hol vagyok? - suttogtam rémülten. Igen, nagyon szép volt az a sok lila virág, de engem akkor nem igazán érdekelt. Csak Robot akartam.

Zilálva feltápászkodtam, majd futni kezdtem valamerre.

- Rob...

Tovább rohantam, miközben nevét ismételtem.

Elértem a levendularengeteg végéhez, majd megpillantottam valamit, tőlem úgy 100 méterre.

- Talán... - suttogtam kikerekedett szemeimmel.

Magabiztosan, és mint valami holtkóros kezdtem el sétálni.

- Pont ahogy gondoltam - mondtam, és szélesen elmosolyodtam.

Ahová halálod után kerülsz, vagyis a tested az nem valami boldog hely.

De ahol most én vagyok, hát. Az sem.

Furcsa boldogságot éreztem, most először úgy igazán.
Tudtam, hogy valami jó fog velem történni, és valljuk be ez azért elég durva.

Itt komolyan mondom semmi, de tényleg semmi boldog dolog nem történt velem.

Most meg...

Nem is tudom.

Leírhatatlan érzés volt.

Boldogan mosolyogtam, ahogy sétáltam a régebbnél régibb sírok közt.

Néhányat megtapintottam, elolvastam az írásokat rajtuk, majd mentem tovább.

- Amanda Mandon, Mary Jonhson, Octavia Matthew, Rob Robertson... - olvasgattam halkan a neveket rajtuk.

Várjunk.

Rob Robertson?

Az a Rob Robertson?

A bátyám Rob Robertson?

Mi?

Visszasétáltam a sírhoz, és alaposabban megvizsgáltam.

Ez nem volt régi.
Egyáltalán nem.

Minden stimmelt.

- Úristen... Tudom hova temették!

Éreztem ahogy egy kis átlátszó könnycsepp lesiklik boldog arcomon majd lehullva landol a síron.

Elnevettem magam.

A szüleim régebben nagyon szórakozott, és vidám emberek voltak, egészen... a bátyám haláláig. Tulajdonképpen ezért lett a neve Rob Robertson.
Régen mindenki jót nevetett a nevén, de később úgy emlegették, hogy: "Rob Robertson? A fiú aki meghalt? Aki drogozott?"
Akkor, szinte kislányként leírhatatlanul fájó volt, ahogy kimondták ezeket a szavakat.
Ahogy a bátyámról beszéltek...

De most, hogy végre megtaláltam a nyughelyét, ezek felett szemet hunytam, egyszerűen nem érdekeltek.

Robert a lényeg, és nem azok az emberek.

....

Lehuppantam a sír elé és csak néztem azt.

Ilyenkor általában az emberek sírnak, és végtelenül szomorúak.
Halott rokonukat, barátjukat, ismerősüket látogatják meg, aki már nem él.

Ahogy én sem.

De tanultam valamit.

Mindig, minden, okkal történik.

Amikor... Amikor az álmodtam, hogy Rob megöli magát és én a vízbe zuhantam... Az is okkal történt.

Vagy amikor bevettem azt a sok altatót és... és hát itt kötöttem ki.

Az is okkal történt.

Minden.

Viszont tenni kell érte, hogy boldogok legyünk.

Sok mindenre nem számítunk, de...

Ez a világ, ebben élünk. Itt kell léteznünk.

....

Csöndben üldögéltem a sír előtt, és azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Hát...

Jól gondoltam, miután meghallottam egy nagyon is ismerős hangot.

- Szia Hugi.

/ Remélem tetszett😘
Ui.: MEGVAN A 7000 MEGTEKINTÉS, ÉS AZ 500 VOTE!
FANTASZTIKUSAK VAGYTOK!😍
Köszönöm💞 /