Meghaltam?Hát persze... [ÁTÍRÁS ALATT]

Meghaltam?Hát persze...5.rész

És ott feküdtem én. Egy asztalon, megvilágítva. Szemeim csukva, sminkem elmosódottan, hajam kuszán. De én voltam. Az én stílusom, az én lelkem, az én szívem, és legfőképpen saját magam.

Anya odafutott hozzám, és elkezdte simogatni az arcomat.

- Oh kislányom! Miért kellett neked is... - nem tudta befejezni, mert a sírás belé fullasztotta a szót. Csak zokogott, zokogott és zokogott.

Apám is mellém lépett. Üveges tekintettel nézett rám, és megszólalt:

- Ég veled... Ég veled... - suttogta, s megölelte Anyát.

Mindketten sírtak. Odaszálltam hozzájuk, és megérintettem őket.

- Sajnálom. Szerettelek titeket, és mindig is szeretni foglak. Mindenért bocsánatot kérek. Nem ti vagytok a hibásak, hogy... khm hogy most halott vagyok, hanem én. Elrontottam az életemet és erről ti nem tehettek. Csakis én vagyok a hibás... Örökké megmaradtok az emlékezetemben - mondtam, majd kicsit arrébb mentem.

Tudtam, hogy nem hallanak, de el kellett mondanom.