The World turned with Me (Befejezett BTS fanfiction)

1. fejezet: Új élet kezdete Szöulban

Szomorú volt a búcsú...
Csöpögős, mint a filmekben.
De hagyjuk a hasonlatokat. A lényeg, hogy úton vagyok Szöulba, magam mögött hagyva a múltam szörnyű, keserves emlékeit...legfőképpen Shawnt. 
Ahogyan meghallom a repülőn ülve, a hangos bemondó szavait, eleget teszek kérésének, miszerint bekapcsolom az övemet, és hátradőlök az ülésemben. Rettenetes tériszonyom van, a föld felett egy méterrel is rosszul vagyok, nem hogy több kilométer magasságban üljek...ez furán hangzott...
Amint éreztem, hogy gördülünk kifelé a kifutón, begörcsölt a gyomrom, és késztetést éreztem arra, hogy hunyjam le a szemeimet, és lélegezzek mélyeket, lassan. 
Mellkasomál iszonyatos feszülést éreztem ami csak egyet jelenthetett...fölfelé tartunk. Félve, de kinyitottam egyik szememet, és kipillantottam az ablakon. 
Mi? Máris fent vagyunk? 
Csak azt vettem észre, hogy már egyenesen haladunk a messzeségben, felhőtengerek között. Az üvegen keresztül lehetett látni, hogy mennyire aprócska innen minden. A folyók olyanok, mint egy kiömlött üdítő az asztalon...folydogál keskeny létében. A házak hangyányi nagyságúak, nem nagyobbak, nem kisebbek. Ez olyan...természetellenes. Számomra.
Mindig is mindent...legalábbis a legtöbb mindent, teljes életnagyságban láthatok, most meg...minden olyan pici.
Amint ezen töprengtem, megérkezett egy kedves hölgy mellém, gondolom stewardessként dolgozik itt. 
-Hi! Would you like a drink? -mosolygott
Én természetesen értettem a kérdésest, hiszen tökéletes angollal rendelkezem.
-Good afternoon! Yes. I would like a bottle of orange juice. -viszonoztam mosolyát, ő pedig ideadta nekem a kért narancslét, kifizettem, és továbbment az utasokhoz.
Bárcsak Szöulban is ilyen kedvesek lennének az emberek. 
De nem tudhatom ki milyen. 
Gondolataim a munkára tértek át. Vajon találok? Megfelelő lesz? Normális főnököm lesz, vagy valami goromba, utálatos személyiség?
Minden benne van a pakliban...sajnos.
Jelenleg egyedül a lakásom, és a nyelvtudásom miatt nem vagyok ideges. Mindkettő stabilan meg van, és tudom használni.
Aish...annyit gondolkodtam már a mai nap folyamán, hogy elálmosodtam...
Pedig nem szeretnék aludni. Mi van ha éppen akkor történik valami a géppel? Vagy nem ébredek fel, az emberek nem vesznek észre, és meghalok földet éréskor? Szörnyű ilyenbe belegondolni...pont egy repülőn.
De a szememnek nem tudok parancsolni...már csak annyit észlelek, hogy elhomályosul, és elcsendesedik körülöttem a világ, melyet kizárok.

"-Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be az öveiket, és a lélegeztetőket tegyék az arcuk elé! Nincs ok a pánikra, a pilóták megfogják oldani ezt a kis technikai malőrt.
Tudtam....tudtam hogy ez lesz...úgy tudtam. Ezért is utálom a repülőket. Kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok.
Másodperceken belül megtettem azt amit a stewardess kért, és nagy levegőket vettem. Kipillantottam az ablakon, és csak annyit láttam, hogy óriási sebességgel haladunk a föld felé...
Befogunk csapódni. Ezt senki nem éli túl. És a senkibe én is beletartozok.
Köszi Shawn, ezt is neked köszönhetem, mint mindent. A vesztembe futottam egy ilyen köcsög miatt.
Oldalra fordítottam fejemet, és láttam az utasok ijedt, zavart pillantásait, amint azok egymást próbálják nyugtatni. Ch...ami azt illeti. Engem még idegesebbé tesz mindez. 
Ha azt mondják "nyugi", még idegesebb vagy. Ha azt mondják "ne sírj", még jobban sírsz. Szerintem az agyunk ilyekor fordítva gondolkodik.
De hogy nincs még egy olyan hülye, aki egy repülő lezuhanásakor ilyeneken kattog, az is száz százalékosan biztos. Ügyes vagy Sophie.
Visszaültem normál helyzetembe, és csak vártam. Vártam a végzetet. Rettegtem, de mégis nyugodt voltam. Előfordul az ilyen az embereknél néha.
Viszont amikor már több száz kilométer per órás sebességgel haladtunk a talaj felé, szó szerint gyorsabban mint a szél...felment bennem az adrenalin, rosszul voltam, a mellkasom feszült, és nem tudtam gondolkodni. Kizártam magam körül mindent.
Pár méterre lehettünk csak, amikor..."