Hugi

7.

Végül Brian nem jött el. Az ebéd unalmas volt, bár anya főztje valamennyire feldobta az egészet, Mr. és Mrs. Walker csak olyan témákról beszélgettek a szüleimmel, amihez nekem semmi közöm. Így nem bánták, mikor a desszert után gyorsan leléptem és a kedvenc könyvemmel együtt a kertbe mentem.

- Nagyon sajnáljuk, hogy Brian nem jött el - mondta Mrs. Walker, mielőtt kiléptem volna a terasz ajtón. - Egy német ismerősünk látogatott haza, így most teljesen el van foglalva vele.

Isane.

Megrántottam a vállam. - Nem gond.

Aztán kimentem a kertbe.

Aznap nem hívtam fel Briant, az esti beszélgetésünkkel kapcsolatban. Másnap sem én, sem ő nem keresett. Ugyanígy ment harmadnap is és őszintén kezdett elegem lenni az egészből. Brian minden létező internetes oldalon a lánnyal pózolt, vagy éppen az esti bulijukról rakott ki képet. Látszólag nagyon közel álltak egymáshoz, ahogy teltek a napok egyre közelebb. Mi pedig, Brian és én egyre jobban távolodtunk el egymástól.

Párszor próbálkoztam: képeket küldtem neki a szobámról amit éppen akkor újítottunk fel, megosztottam vele, hogy mi történt velem a napokban. Azonban egyszer sem írt vissza.

A kedvem zuhanórepülésben ért földet és egyre mélyebbre süllyedt, ahogy Briannel már lassan egy hete nem beszéltünk. Közben a legjobb barátnőm, Rachel is felhívott, hogy hazalátogat a héten Európából és megbeszéltünk egyből három napot, hogy találkozunk.

Addig viszont még volt két nap.

Az első hamar elment: tízig aludtam, majd egészen délig az ágyamban feküdtem és próbáltam jobb kedvre deríteni magamat. Nem nagy sikerrel. Ahogy eszembe jutott, hogy állunk - vagy hogy nem állunk - Briannel egyből sírhatnékom támadt. Egy órámba telt, mire kimostam a számból a keserű ízt és az arcomat elfogadható állapotba varázsoltam. Ebédidőben még csak reggeliztem. Kedvem lett volna utána kimenni a kertbe és a hintaágyban naphosszat ringatózni, de az időjárás tükörképe volt a kedvemnek: egész nap zuhogott.

Így hát ahelyett, hogy a kertben sütkéreztem volna, a kanapén egy vastag pléddel bebugyolálva újból elaludtam. Valamikor este kilenc fele ébredtem fel. Éhes voltam: a hasam hangosan korgott. A padló viszont kellemetlenül hideg volt, semmi kedvem nem volt felkelni a meleg takaróm alól és a szinte jeges konyhába menni. A gyomrom viszont riadót fújt, megállás nélkül korgott és képtelen voltam tőle visszaaludni. Miután nagy nehezen erőt vettem magamon, hálát adtam Anyának, hogy hagyott kint nekem az ebédből a pulton. A tányérral a kanapéra vetettem magam, ott vacsoráztam meg. Nem sokkal később elnyomott az álom.

A második nap kicsit nehezebb volt: Anya hétkor keltett, reggelit készített nekem, majd ő maga vitt be az iskolába. Valószínűleg fel sem kelek aznap, ha ő nem ébreszt fel. Semmi kedvem nem volt bemenni, hiszen a baráti társaságom gyakorlatilag kimerült Brian személyében, meg pár kosaras haverjáéban, akikkel még néha beszéltem. A lányok általában vagy annyira irigyek rám, hogy nem vesznek rólam tudomást vagy pokollá szeretnék tenni az életemet. A suli diákjainak egy százaléka pedig, akik alig ismernek valakit vagy csak szeretnének feltűnés nélkül túlélni a gimnáziumot, na ők azok akikkel néhanapján ebédelek, vagy órán melléjük ülök.

Briannek aznap még lehetősége sem volt felvenni velem a kapcsolatot, ugyanis be sem jött az órákra. Valószínűleg a szülei kivették erre a napra mert el van foglalva vagy talán edzése van, előfordult már ezelőtt is ilyesmi.

Az órákon jegyzeteltem, de alig jutott el az agyamig, amit a tanár magyarázott. Mikor egy fiú tollat kért tőlem, csak bámultam előre tovább, mintha mi sem történt volna. Ha belegondolok kicsit szánalmas voltam. Úgy néztem ki, mint egy hulla és úgy is viselkedtem. Szenvedtem valaki miatt, aki talán arra sem méltat, hogy naponta egyszer rám gondoljon. Most kellett volna új barátokat szereznem, bedobni magam: mikor az egyetlen aki volt lelécelt.