Save me from Depression

9. fejezet

ALEXANDER

Egy pár másodpercig csak néztem a fiút, aki már kiment. Lassan én is utána vánszorogtam a hegeken gondolkodva. Vágások voltak és pár égési seb... Eléggé borzasztó látvány...
Oliver a nappaliban ült és bámult előre a semmibe. Odasétáltam hozzá és leültem mellé, majd én is néztem magam elé. Végül megtörtem a csendet ránézve.
- Honnan vannak azok a hegek? - lassan rám emelte fekete szemeit.
-

Számít az, hogy honnan vannak?
- Igen. A vágások... Az égési hegek... Honnan vannak.
- Most beadnám azt a dumát, hogy sokszor égettem és vágtam meg magam, de úgyse hinnéd el.
- Nem, ugyanis azok direkt vannak úgy. Nem igaz? - egy pillanatig csak fürkészett engem, majd elnézett.
- Az... égési sebeket elmondom... Pár hónapig, amíg anyukám egy mádik államban dolgozott, ott hagyott engem a nagymamáméknál. - kicsit hezitált. - Soha nem szerettem ott lenni. Anyám előtt jó nagyszülőknek mutatták magukat... de a nagymamám vert engem minden apró hibámért, nagyapám meg... nos, ő ivott. Mindig. És cigizett. Onnan vannak a tenyeremben a hegek. - elkerekedett szemekkel hallgattam végig, majd én is elnéztem.
- Sajnálom. - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Ne sajnáld. Ami megtörtént, az megtörtént. - csak bólintottam.
- És... mi történt utána? Mármint... anyukád biztos feljelentette őket, nem?
- Igen. És le is csukták őket, a pert mi nyertük meg. De ez volt vagy 5-6 éve. Azóta már biztos kiszabadultak nagyanyámék a sittről.
- Értem. - szótlanok maradtunk pár percig, majd ránéztem Oliverre. Átkaroltam a vállát, közelebb húztam magamhoz és megöleltem. Sajnáltam, hogy ilyen történt vele alig 13 évesen és bocsánatot szerettem volna kérni, amiért rákérdeztem, így felszakítva egy régi sebet. A vágásokra már rá se merek kérdezni.
Lenéztem rá. Csak ült némán az ölelésemben, majd lsssan viszonozta azt és kicsit hozzám bújt. Eléggé zavarba jöttem ez miatt, de nem akartam elengedni. Motyogott valamit az orra alatt, de nem tudtam mi lehetett az.
- Mit motyogsz?
- Semmit Alexander. Semmit... - lehunyta szemeit és úgy pihent kissé még vizes fejét a mellkasomhoz nyomva. Furcsa. Ő az egyetlen, aki a teljed nevemen, az "Alexander"-en szólít...

OLIVER

- Szeretlek Alexander Light... - motyogtam az orrom alá.
- Mit motyogsz? - kérdezett rá.
- Semmit Alexander. Semmit... - lehunytam szemeimet és óráknak tűnő percekig öleltem. Nem akartam elengedni, örökké akartam volna ölelni, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Lassan elengedtem és ő is kibontakozott az ölelésből. Alig tudtam visszafogni a zavaromat és inkább elfordultam tőle kicsit.
- Megbántottalak azzal, hogy rákérdeztem? - nem. Nem bántottál meg vele. Csak jól tudom, hogy semmi esélyem sincs nálad, hiába tűnik némely pillanat reménnyel telinek, hogy talán te is... szóval, hogy te is érzed azt a kis szikrát...
- Nem, dehogy. A múltam ezen részét már eltemettem magamban. - ránéztem halványan mosolyogva. Nem hitt nekem, mert elég fancsali képet vágott a hozzászólásomra. - Ne vágj ilyen fejet.
- Milyet?
- Ilyet. - utánoztam az arcát, mire elnevette magát.
- Bocsi. - abbahagyta a nevetést, majd kicsit elszomorodott. - Na és a... többi heg? - utalt a csuklómon lévő többi vágásnyomra.
- Azok több ok miatt is vannak. A legtöbb apa miatt.
- Apád miatt?
- Meghalt. Nem olyan régen, talán... pár hónapja. - éreztem, ahogy valami marni kezdi a torkomat, majd gombóc jelent meg benne. - Ezért is költöztünk ide. New York-ban nem volt elegendő pénzünk fenntartani a lakást anyukám csekélyke fizetése miatt, amit pincérkedéssel keresett meg. Aztán itt talált egy jobb munkahelyet magának. A házat apa ránk maradt pénzéből vettük meg, majd elköltöztünk.
- Nem értem. Ha apád hagyott rátok pénzt, akkor miért jöttetek ide, ha tudtatok volna mindent fizetni azzal a pénzzel?
- Mert annyit hagyott ránk, amennyiből kifért a ház és a költöztetők kifizetése. Egész életünkben nem tudtunk volna megélni anyával azon a pénzen.
- Így világos. - csak bólintottam, majd ránéztem.
- Te hogy-hogy a nővéreddel élsz? - kicsit kínosan félrenézett.
- Nos... csak ő maradt meg nekem az egész családból. A nagyszülők fele elhunyt, a másik fele pedig kórházban küzd az életéért... hssztalanul... A szüleimet pedig nem ismertem, mert a születésem után pár hónappal meghaltak.
- Oh, én... nagyon sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni... - rátettem a kezem a vállára, majd most én karoltam át. Rám nézett, majd nekem dőlt kicsit, nehezen tudtam őt megtartani, de sikerült.
- Annyira hiányoznak a szüleim... Meg akarom őket ismerni, megtudni, hogy milyen emberek mind külsőleg, mint belsőleg...
- Nincs róluk fényképed?
- Egy van... de az meg van perzselve és nem látszik rajta az arcuk. Mégis megtartottam.
- Értem. - újabb néma percek következtek, majd lassan mindketten erőt vettünk magunkon. Szétrebbenni már csak akkor rebbentünk szét, amikor Camille suhant át a nappalin és kissé gyanakodva nézett ránk egy pillanatra. Aztán Alexander rám nézett.
- Akarsz valamilyen játékkal játszani? - kérdőn néztem rá. - Az Xbox-on.
- Oh... öhm... milyen játékod van?
- Hm... gyere fel és nézzük meg. - elkapta a karom és felhúzott a szobájába. Tisztára olyan volt a helyzet, mintha a szobájába akarna vinni, mert éppen... hát... azt akarná csinálni... Fülig vörösödtem, majd próbáltam leküzdeni a zavaromat. Beléptünk a szobájába. Ő lazán bement, én kissé idegesen álltam az ajtóban. Itt vagyok Alexander szobájában, ahol a személyes cuccai vannak... Édes istenem...
- Gyere be nyugodtan. - épp a játékai között keresgélt. - Válassz egy neked tetsző játékot.
Bementem, majd megnéztem. Még egy régi GTA San Andreas játék is volt ott a Tekken-nel és a Mortal Kombat: Armageddon, majd észrevettem egy játékot. Odanyúltam és felvettem. A Just Dance 2015 volt az. Kérdőn néztem a fiúra. - Azzal nővérem szokott játszani a nappaliban. Állítólag jó testmozgás, én még nem próbáltam. - adta meg a választ a fel nem tett kérdésemre.
- Értem. Hát én szívesen játszanék vele, hogy kipróbáljam, de botlábaim vannak.
- Ugyan, ezzel egyszerű játszani. Láttam nővérem kezdését és lazán megcsinálta mindegyiket. Kipróbálhatjuk.
- Nekem oké. - felkaroltam még pár játékot, köztük a Mortal Kombat két részét. Az Armageddont és a X-et, majd lementünk a nappaliba.
- Kezdjünk a Just Dance-el, kíváncsi vagyok milyen. - csak bólintottam. Berakta a CD-t, majd elindította a játékot az Xbox 360-on. Elsőnek én álltam a "színpadra", majd egy egyszerű számmal kezdtem, amihez csak ehy ember kellett. Utánam Alexander jött egy bonyolult számmal. Gyanús volt, hogy sokkal jobban táncolt egy ilyen számra, mint én arra a kis egyszerűre.
Még lenyomtunk pár meccset, de végül ő nyert és kissé kifáradva lerogytunk a kanapéra.

ALEXANDER

Jó kis meccs volt. Nem vallottam be Olivernek, hogy néha én is szoktam rá táncolni, azért ment ilyen jól. Eléggé gáznak tartottam.
Oliver hirtelen rám dőlt. Nem tudtam megnyikkanni, majd pár perc után megszólaltam.
- Akarsz játszani még valamivel? - nem válaszolt. Lenéztem és le voltak csukódva a szemei. Elaludt volna? - Oliver? - szuszogva vette a levegőt és jobban rám dőlt. Figyeltem, majd kinéztem az ablakon. Sötétedett már és Olivernek haza kellett volna mennie, nehogy az anyja aggódjon miatta. Elővettem óvatosan a telefonom és írtam Facebookon Camille-nak, aki két perc múlva már dobogott is le a lépcsőn. Ránk nézett pislogva, én pedig kínosan mosolyogva integettem neki "Hát az úgy volt, hogy..." nézéssel.
- Kész, Oliver itt alszik. Nincs vita. - egyből ezzel kezdte.
- És hol fog aludni?
- Azt majd te eldöntöd. Na, most hagyj tovább sorozatot nézni. - elhúztam a számat, miközben ment vissza.
Visszanéztem Oliverre. Most lehetnék egy köcsög szemét és hagynám itt a francba Olivert, de valahogy nem akartam. Felkeltem, miközben elfektettem a kanapén, majd felvettem a karjaimba. Jézus Mária fasza! Ez a gyerek 30 kiló vaságyastól! Azt már korábban levágtam, hogy nem rendelkezhet egy nehéz súlyú világbajnok birkózó testsúlyával, na de ennyire?
Felnéztem a lépcsőre és olyan halkan mentem fel rajta, hogy egy ninja is megirigyelné. Bevittem a szobámba és ráfektettem az ágyra úgy bánva vele, mint egy törékeny dologgal, majd betakartam.
Tényleg törékenynek tűnt, és az arca sápadtsága csak rátett porcelánbaba kinézetére. Csak onnan voltam biztos benne, hogy még él, hogy vette a levegőt.
Megint csak fel kellett kicsit pofoznom magam, hogy elszakítsam róla a tekintetem, majd lementem a nappaliba. Kikapcsoltam a játékot, majdbletelepedtem a kanapéra egy takaróval és egy kis párnával. Bekapcsoltam a tévét és vártam, hogy álom jöjjön a szememre.