Save me from Depression

16. fejezet

OLIVER

Tommal loholtam Alexander után a folyosón, aki befordult a férfi mosdóba, mi pedig utána.
- Alexander! - félrenézett a tükörből. Az arca még piros volt a pofontól és egy halvány karmolás nyom is volt az arca bal oldalán, amit Michelle okozott neki.
- Jól vagyok, nem kell aggódni. Egy ideje már érett bennem a szakítás gondolata, de csak most jutottam el idáig. - visszanézett a tükörbe és megnézte az arcát. - A mocskos kurva anyját a karmosra reszelt műkörmének...
- Azon csodálkozom, hogy még nem vérzik. - szólalt meg mellettem Tom.
- Ja, én is...
- Így most mi lesz? - kérdeztem. Legbelül örültem, de az aggódás ezt elnyomta.
- Mi lenne? Nem lógok Michelle-el többet és a barátaival se. - vállat vont, majd megmosta az arcát és jólesőn felsóhajtott a hideg víz miatt, miután felemelkedett a mosdókagylótól. Megtörölte az arcát a pulcsija ujjával és csak bámulta magát a tükörben. Tom odament hozzá és a vállára tette a kezét.
- Akkor ezek szerint a hírnevednek itt annyi? - Alexander a tükörből nézett rá, majd rám, végül csak bólintott. Tom sóhajtott egy nagyot. - Megölelnélek, de az nem férfias. Bocs, haver.
- Nem is akartam, hogy megölelj. - kicsit értetlenül néztem.
- Annyi a hírnevednek?
- ...tudod, amikor elkezdtem járni Michelle-el, egyre népszerűbb lettem és végül a "menők" közé kezdtem el tartozni. Most, hogy szakítottam vele, be fog sarazni, ebben biztos leszek. - lassan megfordult és halványan elmosolyodott. - Mégis kérhetném azt az ölelést?
Tom is elmosolyodott és megölelte. Visszaölelt neki, majd rám nézett és elegánsan kinyújtotta a kezét, hogy engem is behívjon az ölelésbe. Megfogtam a kezét, odahúzott, majd már ketten öleltük. Néhány másodpercig tartott ez, majd Tom elkezdett fészkelődni, hogy ő szabadulni akar. Alexander elengedte, de engem nem, így én voltam az, akit nyomorgatott. Teljesen vörös lettem az ölelésben és éreztem, ahogy a pulzusom megugrik a gyors szívverésem miatt.
- A... hátamra azért vigyázz, ne szorítd erősen... Műtötték...
- Ja, tényleg, bocsi... - gyorsan elengedett.
- Köszi... - megigazítottam a kissé felgyűrődött pulcsimat.
- Srácok, mennünk kéne órára. - mindenki felkapta a táskáját, majd rendelkezésünkre álló kevés időt meglátva elkezdtünk sprintelni.

ALEXANDER

Egy számomra teljesen érdektelen órával kezdtünk, történelemmel. Most nem Michelle mellett ültem, hanem Oliverék mögött, elkülönülve. Lefizettem a srácot, hogy üljön Michelle-hez. Egész évben. Nem kellett sokat győzködni.
A sapkám mögé rejtve a telefonon kezdtem el facebookozni, úgysem szól érte a tanár.
Kíváncsiságból rámentem Oliver nevére és bejelöltem - végre -, majd elkezdtem nézegetni a profilképeit. Nézegettem párat, a legtöbb valami cosplayesről volt kint távolról fotózva. Az egyetlen közelin is maszk volt, de jobban ráközelítettem a képre és kissé tátva maradt a szám, majd az előttem ülő Oliverre néztem. Aki rám se bagózott. Akkor majd szünetben kérdezem meg...

OLIVER

És végre kiszabadultunk töriről. A tanár olyan szárazon magyarázott, hogy jegyzetelni is alig volt erőm, majdnem elaludtam. A folyosón rögtön Alexandert kerestem, aki amint kijött, el is tűnt.
- Tom... nem tudod merre van Alexander? - csak rázta a fejét.
- Talán mosdóba ment.
- Hm... Rendben van... - elindultam az emeleten található mosdó felé, de a mellette lévő öltözőből hangokat hallottam. Köztük Alexanderét is. Halkan beosontam és az apró folyosón végigballagtam, majd kilestem az elválasztó falon túlra, ahol a szekrények voltak. Ott állt a focicsapatból pár ember és Alexander. Steven éppen ordítozott vele, de ő meg se rezzent.
- ...nem elég, hogy múltkor megzavartad a kis játékomat az emós gyerekkel, most még Michelle-el is szakítasz?! - ordítozott vele Steven.
- Ez az élet rendje, fogadd el. - vállat rántott. A szőke csapatkapitány méregtől eltorzult arccal nézett rá, majd nekilökte a szekrényeknek.
- Ne baszakodj velem! - ököllel bevert neki egy akkorát, hogy elkezdett vérezni az orra. Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül és előjöttem rejtekhelyemről.
- Hé, te pézsmatulok szopó! Engedd el Alexandert! - mindenki egyszerre kapta rám a fejét és döbbenten bámult, majd Alexander kivételével mindegyik elkezdett kiröhögni engem.
- Csak nem a kis nyurga pasid fog megvédeni téged? - mondta az egyik. Már mentem volna Stevennek idegességemben, amikor elkaptak hátulról és lefogtak.
- Azt csináltok vele, amit csak akartok. Nekem Alex-al van dolgom.
A fogvatartóim erősebben szorították meg a karomat, ami fájt, de egy hangot se adtam ki, majd a térdemnél egy kezet éreztem, ami egyre fentebb haladt a combom belső részén. Próbáltam szabadulni, majd Alexanderre néztem, aki csak nézett, majd idegesen Stevenre kapta a fejét.
- Tetszik a látvány? A kis Oliver ott van tehetetlenül, te itt vagy, de semmit nem tehetsz, mert nem fogom hagyni. - Alexander szeme szinte izzott a dühtől, de próbálta féken tartani az érzéseit, majd arra már felkapta a fejét, amikor nyögtem egyet. A szó legszorosabb értelmében izzott a szeme borostyán színben, majd valami történt, ami megmagyarázhatatlan volt. Steven nekirepült a túloldalon elhúzódó szekrénysornak egy lökéshullám szerűség miatt, aminek a hatását én is éreztem, de engem nem vitt el. Mindenki némán figyelte Alexandert, aki lassan lenyugodott és döbbenten nézett.
Most először éreztem azt a közelében, hogy rettentően félek... Idáig biztonságban éreztem magam, most ez a biztonsági szint kezdett csökkenni... Annyira... ijesztő volt...

ALEXANDER

Magamnak sem tudom megmagyarázni mi történt az előbb...
Ahogy megláttam, hogy... Olivert taperolják, a mellkasomban nyomást éreztem és már csak azt realizáltam, hogy Steven repül, mint a madár. Meredten bámultam rá, majd hirtelen elkaptam Oliver kezét.
- Gyere! - kimenekültünk a folyosóra és egy eldugottabb részre futottam vele, ahol azonnal magamhoz öleltem. Mindketten szaporán vettük a levegőt és lemerném fogadni, hogy egyikünk se tudja, hogy mi volt.
Oliver csak remegett a karjaim között, majd lassan visszaölelt nekem, arcát a mellkasomba fúrta.
- E-ez... meg mi volt...? - kérdezte halkan, azt hittem elsírja magát.
- Fogalmam sincs Oliver... Bárcsak tudnám.... De... majd megkérdezem Camille-t... - felnézett rám.
- Na és ha ő sem tudja és azt fogja hinni, hogy te valami szörnyszülött vagy és kitagad? Vagy rosszabb, hogy nem hiszi el és elmegyógyintézetbe zárat...
- Ilyet azért nem tenne velem...
- Honnan tudod ennyire? - kérdezte aggódva.
- Ismerem a nővérem, szóval ne aggódj... Maximum csak azt fogja mondani, hogy milyen élénk a fantáziám... Most viszont gyere órára... - elhúztam az osztályunkhoz.
Tom kissé furán, szinte mindent sejtően nézett ránk a terem előtt és végignézett rajtunk, majd felvette Oliver táskáját és a kezébe adta.
- Tessék, vigyáztam rá. Gyertek be, mindjárt itt a tanár. A többiek már bent ülnek.
Gyorsan beslisszoltunk a helyünkre és leültünk, majd elkezdődött az óra.