Save me from Depression

17. fejezet

OLIVER

Suli után Camille várt minket az autóban ülve. Amint megláttam, rögtön görcsbe rándult a gyomrom és Alexandert is megállítottam. Csak értetlenül nézett rám.
- Biztos jó lesz így? - kérdeztem aggódva. - Muszáj elmondanunk?
- Muszáj, mert nagyon bassza az agyam, hogy mi volt ez és senki mástól nem tudom megkérdezni... - mondta nyugodt hangon, majd elindult a kocsi felé és beszállt.
Ott álltam egy ideig, amíg beszélgettek ki tudja miről, majd inkább én is odamentem és beültem a hátsó ülésre.
- Szia Oliver. - köszönt mosolyogva Camille. - Milyen volt a napod?
- Köszi, egész jó.
- Ja... Amúgy, Camille... Szakítottam Michelle-el. - Camille csak pislogott, majd összenéztünk mindketten és bólintottam, hogy igaz a hír. Mosolyra rándult a szája, de visszafogta magát és szomorúságot tettetve megfogta Alexander kezét.
- Sajnálom Alex...
- Én nem. Egy-két hónapja már meg akartam tenni ezt. Úgyhogy nekem nem fájt.
- Na és Michelle?
- A fél iskolával dugott, amíg jártunk. Szerinted meghatotta? Basszus, még jó, hogy semmilyen betegséget nem kaptam el tőle... - beletúrt a hajába.
"Szóval ő már tapasztalt "azon" a téren..." - innentől a beszélgetést nem nagyon figyeltem, mert csak ezen kattogott az agyam. Összekulcsolt kezeim kissé ökölbe szorultak az ölemben és azokat figyeltem, ahogy elfehérednek.

ALEXANDER

Még mindig bosszant, hogy így megcsalt Michelle, de mivel most már nem járunk, ezért már magas ívből leszarom és Camille is ezt várná tőlem. Apropó Camille... Ránéztem nővéremre, miközben vezetett, majd megállt a vasúti átjáró piros lámpájánál.
- Camille, te... hiszel abban, hogy valakinek vannak különleges képességei?
- Mire érted? A különleges képesség olyan tág fogalom, mint a barátnőd odalent. - majdnem röhögtem egyet, de visszafogtam magam.
- Úgy, hogy például... nem is tudom hogy magyarázzam el... például... mint egy varázslénynek vagy mi... - oldalasan rám sandított.
- Éééés hogy is merült fel benned ez a kérdés? - magam elé bámultam csak, majd hátrapillantottam Oliverre, aki csak hallgatott minket.
- Úgy, hogy ma elég fura dolog történt az iskolában, amit egyikünk se tudna rendesen megmagyarázni. Steven az egyik szünetben berángatott az öltözőbe és elkezdett velem kötekedni Michelle miatt, majd... ideges lettem, éreztem egy nagy nyomást a mellkasomon, mintha rátérdeltek volna, végül... Steven nekirepült a másik szekrénysornak úgy, hogy a lába nem érte a földet és én sem löktem meg. Mögöttem pedig egy nagy körben behorpadtak a szekrények. - Camille megszorította kicsit a kormányt és csak álltunk az autóval még akkor is, amikor már szabad utat kaptunk a lámpától. Mögöttünk már dudáltak, mire nővérem kihajolt az ablakon és egy "megyek már bazdmeg!" ordítással rátaposott a gázra.
- Otthon ezt megbeszéljük Alexander. - felvontam a szemöldököm. Csak akkor szokott Alexandernek hívni, ha bajban vagyok, vagy ha nagyon komoly dologról van szó. Gyomorgörccsel vártam, hogy hazaérjünk végre.

OLIVER

Camille leparkolt az autóval és mindkettőnket behívott a házba. Követtük a konyháig, ahol nekiállt vizet forralni és hosszú percekig nem szólt semmit.
- Elmondod végre, hogy mi van? - türelmetlenkedett Alexander.
- Persze, amint kész a tea. - vártunk míg kész lesz, majd leült velünk szemben a két teát elénk téve, a sajátját a kezében szorongatva.
- Szóval... - kezdte Alexander. - ...amit az autóban elmondtam, gondolom tudod, hogy mi volt. Legalábbis erre következtetek a reakciódból.
- Igen, tudom mi volt. - Camille gondterhelten sóhajtott egyet. - Ami volt, az azt jelenti, hogy felébredt az erőd. - Alexander csak kerek szemekkel nézett, majd közömbössé vált az arca.
- Mi az, valamiféle jedi vagyok én?
- Nem, drága öcsém... Nem vagy jedi.
- Akkor mégis mi?
- Azt akarnám elmagyarázni, ha nem pofáznál bele, hülye gyerek. - mordult fel a nővére, majd belekortyolt a teájába. - Nem hiába nem ismerhetted a szüleinket. Mi mások vagyunk, mint a többi ember. Összefoglalva: mi egyáltalán nem is vagyunk emberek. - vállat vont.
- Hanem akkor mik?
- Kuss! Démonok vagyunk. - mindketten csak bámultunk, majd Alexander elkezdett asztalt csapkodva röhögni.
- Ennél jobb viccet még életemben nem hallottam! - megtörölte a szemeit, majd lefagyott az arcáról a mosoly Camille jeges tekintetét meglátva.
- Ez nem vicc Alexander. Ez az igazság. Csak azért nem mondtam el, mert anya és apa a haláluk előtt azt mondta, várjak az igazsággal, amíg nem adsz valami kis jelet. És ez ma meg is történt. - Camille rám sandított. - Veled nem történt még semmi fura?
- Ezt hogy érted? Milyen fura történhetett volna vele? Ha ő is démon, lemegyek hídba...
- Inkább dobj egy szaltót. Oliver egy angyal. Tudod. Fehér szárny, fehér bőr, aranyos pofi. - most én nevettem fel. Még hogy én angyal? Teljességgel kizárt. Pont hogy nem vagyok az... - Ne nevess ezen, anyád mondta. Pontosabban azt mondta, hogy fele-fele. Anyád is egy elég furcsa keverék. Nimfa és ember. Te meg... valami részben ember, részben angyal, részben nimfa lettél. - erre már tényleg abbahagytam a nevetést.
- De... a nimfák nem nők szoktak lenni? - kérdeztem halkan.
- De, csak te valahogy mégis fiúnak születtél. Gondolom apád végett. De viszont van egy nagyon jó tulajdonságod, amit muszáj kihasználnod.
- M-micsoda az...?
- A csábítás ereje. - szélesen elvigyorodott. - A nimfák nagy csáberővel rendelkeznek, legalábbis az egyik alfajuk igen. - fülig vörösödtem és most valahova el akartam bújni, mindegy, hogy hova.
- Most én kérdeznék. - kezdte újra Alexander.

ALEXANDER

- Mondjad Alex.
- Miért kellett titkolni, hogy mi vagyok? - belekortyoltam a teámba. Itt story time lesz.
- A démonok még nagyon régen háborút akartak indítani az angyalok ellen valami idióta ok miatt, amire már nem is emlékszem... Bár pár démon ellenezte és inkább békepárti volt, mégis elbuktak és kivégezték őket. Közöttük voltak a szüleink is, de ők elrejtőztek az emberek világában, mielőtt elkaphatták volna őket. Aztán pár évre rá megtalálták őket és kivégezték... Mi a nagyszüleinknél voltunk elbújtatva, ezért is nem találtak meg. Mi szerencsések voltunk... Tudod Alex, a szüleink engem arra tanítottak kicsiként, hogy legyek én is béke párti. És hogy ne használjam sűrűn az erőmet, vagy megtalálhatnak. Nem is használtam nagyon. Úgyhogy most arra kérlek téged, hogy te se, vagy minket is jönnek kivégezni... És ez mindig így lesz ebben a családban. Aki csak születni fog a Light családban, azt mind meg akarják ölni. - teljesen elfehéredtem.
- N-na és... mi van Oliverrel...?
- Ő biztonságban van, nem őt keresik. Csak azért mondtam el nagyvonalakban, hogy képben legyetek.
- Értem... Na és hogyan nézek ki démonként? Vörös lesz a bőröm, patáim lesznek és szarvaim? Meg mi egyéb?
- Normálisan nézel ki. Csak tényleg lesznek szarvaid és egy démonfarkat is kapsz a farokcsontodhoz.
- Wow, durva. - Oliverre néztem, aki még le volt sokkolva a hallottaktól.
- Azt hiszem erre pihennem kell... - motyogta, amikor észrevette, hogy figyeltem. - Megfájdult a sok információtól a fejem.
- Menj, dőlj le nyugodtan a szobámban. - csak bólintott, majd kiment.
- Szegény srác... Évekig azt hitte, hogy normális, erre paff, én lerombolom ezt az elképzelését... - mondta Camille kicsit szomorúan. - Menj fel hozzá, addig én felhívom Jennifert. Vigyed Oliver után a teáját. - úgy tettem, ahogy Camille mondta.