Save me from Depression

7. fejezet

ALEXNADER

Benyitottam a lakásajtón, majd előre engedtem Olivert, aki láthatóan kissé bizonytalanul lépett be ide. Becsuktam az ajtót, majd elindultam a konyha felé hívva őt, hogy jöjjön. De nem csak én csalogattam, hanem az ízletes kajaillat is, ami a levegőben terjengett. Belépett, ahol Camille sürgött-forgott feltötött hajjal és kötényben.
- Üljetek le fiúk, mindjárt kész a kaja. - mutatott a fakanállal a székekre.
Oliver bentebb somfordált és helyet foglalt, én pedig a sütőbe néztem be, de váratlanul Camille rácsapott a kezemre.
- Au!
- Ne nyúlj még hozzá. Nincs kész, még sülnie kell. - halk kuncogást hallottam magam mögül és amikor hátranéztem, Oliver nevetett rajtam. - De édesen nevetsz. - mosolyodott el Camille kedvesen, mire ő abbahagyta.
- Khm... elnézést... De muszáj volt.
- Semmi baj, Alexet kiröhögheted, ő úgyis mindig úgy viselkedik, mint egy bohóc.
- Köszönöm Camille. - összeborzolta a hajamat.
-

Szívesen öcskös. Tudod, hogy szeretlek.
- Ja, persze... - húztam a számat, majd leültem Oliver mellé. Tessék, tényleg nincs miről beszélgetnünk. Megmondtam. Most legszívesebben felállnék és elmennék a szobámba, hogy ott egyem meg a vacsim, de tudom, hogy az a bunkóság határán is túl lő, én meg általában nem lépem át azt a bizonyos "vonalat".
- Alexander... - szólalt meg a mellettem ülő fiú halkan. - Mesélnél nekem az iskoláról, hogy milyen? - úgy tűnik ő is érezte a kínos csöndet, ezért is törte meg ezzel az egyszerű és átlagos témával.
- Mit szeretnél tudni róla?
- Főleg azt, hogy hogyan lehet elkerülni ott a rossz arcokat... Nem akarok konfliktusba keveredni egyikkel se.
- Ezt megértem, de sajnos nem lehet velük mit csinálni. Vagy verekszel velük, vagy be se jössz a suliba. Én a helyedben az elsőt választanám, bár... inkább felfogadnék valakit, aki megvéd.
- Jó. Ugyanis nem tudok és nem is szeretek verekedni. De téged hogy nem piszkálnak?
- Tudod, engem is piszkáltak, de kiharcoltam magamnak, hogy ne basztassanak.
- Megverted őket? - érdeklődött és kicsit meglepetten felhúzta szemöldökét.
- Hát... úgy is mondhatjuk. De nem akarlak rosszra tanítani, még kicsi vagy ehhez. - megpaskoltam a fejét, mire fapofát vágott.
- Idősebb vagyok nálad. - elvettem a kezem és döbbenten néztem rá.
- Mi van?! Honnan veszed ezt?
- Én lassan a 19-et töltöm be. - Camille ránk nézett és ő kérdezett helyettem.
- Tényleg? Mikor?
- Még jó pár hónap. Pontosabban 10. A nyáron töltöttem a 18-at.
- Jó neked... - mormogtam halkan.
- És hogy-hogy 18 évesen a 11. osztályba jársz Alexanderékhez? Neked már az érettségire kellene készülnöd. - ráhagytam a kérdezősködést nővéremre.
- Hát... kissé kínos, de megbuktam... Négy tantárgyból és automatikusan nem engedtek pótvizsgára.
- Értem... De hogy buktál meg ennyiből?
- A papám meghalt még előző évben, ami eléggé megviselt, az már csak olaj volt a tűzre, hogy apám is elhagyott minket egy szó nélkül. - ránéztem. Láttam rajta, hogy nem esik jól neki erről beszélni, így intettem Camille-nak a fejemmel és a szememmel Oliverre, hogy hagyja abba a faggatást.
- Értem... Szörnyű lehetett neked. De legalább itt mindent újra kezdhettek anyukáddal.
- Na igen. De itt senkit se ismerek egy Thomas nevű osztálytársamon kívül.
- Pont Tommy-val barátkoztál össze? - kérdeztem kissé hitetlenül. Rám nézett fekete szemeivel.
- Talán baj?
- Tudod, ő kissé... fura.
- Ha szerinted az miatt fura, mert animés, akkor szerintem nem az. - azzal az áthozott válltáskájához nyúlt és elővett belőle egy kis csomagot, amikben fém kitűzők voltak. Olyan húsz darabra tippeltem. - Ezek animés kitűzők. Én is szeretem őket és szerintem ő sokkal jobb barátom már most, mint te, hiába vagyunk szomszédok. Legalább vele van közös témánk. - azzal felkapta a kitűzőket, elrejtette a táskájába, majd elindult kifelé. Camille utána sietett.
- Oliver, várj!
Csak meglepetten pislogtam, majd magam elé néztem. Elbambultam és tompán, de hallottam a beszélgetésüket. Elkezdtem magam rosszul érezni Oliver miatt, elvégre nem szabhatom meg, hogy kivel barátkozzon. Az már csak hab a tortán, hogy különbözünk, a suliban két teljesen egymástól távol álló "kasztba" tartozunk és ahogy láttam, az érdeklődési körünk is más.
Eldőltem az asztalon és kicsit belevertem a fejem, majd sóhajtottam egy nagyot. Hülye Alexander...

OLIVER

Camille a nappaliban állított meg engem. Elkapta a karombaz ő gyenge és vékony kezeivel és maga felé fordított.
- Oliver, kérlek bocsásd meg Alex... előítéletét... Nem szokott ilyen lenni. - ránéztem Camille-ra. Nem rá voltam dühös, mégis úgy néztem a szemeibe, mintha ő lett volna a hibás.
- Kérlek, beszélj Alexanderrel és mondd meg neki, hogy legközelebb ne ítéljen a külső alapján. - felé fordultam. - Tom hiába olyan, mint én, egy nyomi csak egy kis izommal feltuningolva, attól még nagyon jó arc.
- Én tudom milyen. Ismerem a szüleit és jóban is vagyok velük. Csak Alex nem bírja annyira. És ezen nem tudok mit változtatni.
- Nem, te tényleg nem, de legalább egyszer beszéljen vele és megváltozik róla a véleménye. - egyetértően bólintott.
- Teljesen igazad van Oliver. De kérlek, most kicsit higgadtan gyere vissza és együnk.
- Előbb még kimegyek levegőzni, utána visszajövök.
- Oké. De aztán tényleg gyere vissza, vagy nem az anyukádtól fogod kapni a szidást.
- Öt perc és viszajávök. - bólintott, majd visszament a konyhába és ahogy hallottam, elkezdte megdorgálni Alexandert.
Én a bejárati ajtó felé vettem az irányt, majd kint leültem a betonra. Elővettem a táskámból egy cigis dobozt, amit tegnap vettem, de már alig volt benne.
Csak a legvégső esetben gyújtok rá, ha nagyon ideges vagyok, de most ez az időszakom eléggé stressze és muszáj valamivel lenyugtatnom magam. Ez az egyik megoldás, ugyanis az alkoholt nem bírom olyan jól és egy kevéstől is képes vagyok elég illuminált állapotba kerülni. Egy szóval, ha egy erőszaktevő próbálna közelefni felém, lazán leitathat három pohár vörösborral is.
Elővettem egy szál cigit, a számhoz emeltem, majd meggyújtottam. Amint szívtam belőle, egy köhögésroham jött rám. Kiköhögtem magam, majd újra szívram. Éreztem, ahogy a füst lemegy a tüdőmbe, mikor kifújtam, kissé marta a torkomat, se már ettől az egy slukktól rám jött az a kellemesnek mondható szédülés és kissé ellazultam tőle. A rákövetkezők is ilyen jó érzést gyakoroltak rám, végül már majdnem a szűrőnél voltam, amikor elnyomtam. Körbenéztem, majd beledobtam egy kukába. Ránéztem a Light házra, mély levegőt vettem és elindultam befelé. Csendesen benyitottam az ajtón és egyből a konyha felé vették a lábaim az irányt. Bepillantottam, de csak Camille volt ott, aki egymagában evett kissé letörten.
- Mi a gond? Hol van Alexander? - felkapta rám a fejét.
- Alex felment a szobájába. Úgy gondolta, hogy az ebédjét inkább ott fogyasztja el. - most én is elszontyolodtam kicsit. - De te egyél nyugodtan, akár haza is viheted magaddal, csak ne felejts el vacsorára is átjönni.
- Rendben. - figyeltem, majd bementem és helyet foglaltam a nő mellett, aki egy szemöldök felvonással kérdezte, hogy mégis miért ülök le. - Nem akarom, hogy egyedül legyél. - halvány mosoly jelent meg ajkain.
- Köszönöm Oliver. Akkor gyere és egyél velem! - szedett az elővett tányéromba a másodikból, majd én is nekiláttam.
Közben beszélgettünk mindenféléről, szóba került Alexander és ő is maradt a téma.
- Kérsz kávét? - kérdezte hirtelen témát váltva ezzel.
- Köszönöm, elfogadom a kávét.
Felállt, majd elővette a kotyogós kávéfőzőt. Beletette az őrölt kávét, a vizet, majd begyújtotta a tűzhelyet és feltette lefőni. Felém fordult. - Még egyszer bocsánat Alex miatt.
- Semmi baj. De már vagy ezerszer bocsánatot kértél miatta.
- Tudom, de nem szokott ilyen lenni.
- Szeszélyes tini.
- Te is tinédzser vagy még Oliver.
- De én tudom kezelni az indulataimat. És legalább én elfogadó vagyok minden téren.
- Én is az vagyok. Ebben legalább érett vagy. Próbáltam az elfogadásra tanítani Alexet, de nem igazán engedte. Még a melegekre is kissé undorodva néz. - erre már felkaptam a fejem és elmormogtam egy halk "kár" szavacskát, Camille kissé pislogva nézett rám. - Mondtál valamit?
- Nem, semmit nem mondtam. - végignézett rajtam, majd a szemeimbe nézett.
- Oliver - kezdte halkan. -, te meleg vagy?