Save me from Depression

14. fejezet

ALEXANDER

Camille kezdett el ébresztgetni. Hunyorogva néztem körbe, majd nővérem kék szemeivel néztem farkas szemet.
- Jó reggelt, Alex.
- Reggel? - kérdeztem kómásan, majd kinéztem az ablakomon, ahol a felkelő nap fénye sütött be rajta kiégetve a retinámat. Elfordultam, majd tenyereimmel megdörzsöltem az arcomat, hogy felébredjek.
- Kelj fel, készülj el, majd szólj Olivernek, hogy jöjjön. Ebben a hónapban én viszlek be titeket a suliba, utána meglátjuk mi lesz. - nem szóltam semmit, amikor elindult kifelé, csak komótosan felkeltem és ültem az ágyam szélén kómásan.
"A tegnapiak után biztos átmenjek Oliverékhez? Nem magam miatt, hanem miatta... Istenem, olyan ijedt arcot vágott, amikor rám nézett..." - idegesen beletúrtam a hajamba. Lassan erőt vettem magamon és felöltöztem, majd bepakoltam a táskámba. Elmentem fogat mosni és beállítani a hajam, majd nyújtózkodva kimentem a fürdőből le a lépcsőn a konyhát célba véve.
- Camille, van valami reggeli? - kérdeztem, amikor beléptem.
- Még nincs. Addig szólj Olivernek, amíg én elkészítem.
Elhúztam a számat, majd felvettem a pulcsim, ami az ajtó melletti fogason lógott és kimentem.
Átballagtam az út túloldalára, majd csengettem. Jennifer nyitott ajtót.
- Üdv. - köszöntem semlegesen.
- Szia. A fiamhoz jöttél?
- Igen, mi szoktuk bevinni suliba.
- Értem... Hát... sajnos Oliver megbetegedett, úgyhogy ezen a héten nem megy iskolába. Ma megyünk majd orvoshoz.
- Oh, értem... Akkor... majd átjövök jövőhéten és ezen a héten suli után meglátogatom. - Jennifer elmosolyodott.
- Kedves tőled Alex. Viszont te siess, el ne késs az iskolából.
- Rendben van. Viszlát! - köszöntem el én is mosolyogva, majd hazamentem Camille-nak szólni, hogy Oliver nem jön.

OLIVER

Az ágyamban a takaró alatt gubbasztottam, amikor meghallottam a csengőt. Rögtön felkaptam a fejem és kimásztam a szobámból egészen a lépcső tetejéig, ahonnan nem láthattak meg az ajtóból. Hallgatóztam kicsit, amint anyám ajtót nyitott. Alexander még a tegnapiak után is átjött, hogy elvigyenek iskolába...
De még mindig rosszul voltam a betegségtől. Tegnap még vizesen kiültem a teraszra a hidegbe, hogy elszívjak pár cigit és ez miatt mára belázasodtam. Amúgy se akartam iskolába menni, szóval ez ilyen véletlen-direkt vagy mi...
Amikor éreztem, hogy jönne a fullasztó, hurutos köhögés a tüdőmből egy kis öklendezéssel karöltve, nem habozva a fürdő felé vettem az irányt. A wc csésze fölé hajoltam és jött is a kiszámítható köhögés, majd az öklendezés, de mégse jött ki semmi. Köptem egyet, majd megtöröltem pizsamám ujjával a számat és lehúztam a wc-t. Fintorogtam egyet a tükör elé állva és megmostam forró arcom hideg vízzel, végül visszavánszorogtam a lépcsőhöz, de akkorra már Alexander nem volt ott.
- Oliver, mit keresel itt kint? Mars a szobádba pihenni. - hallottam lentről anyám hangját.
- Bocsi... Csak vízért jöttem ki. Kaphatok? - anyám felnézett rám a lépcső aljáról kissé aggódva.
- Persze, de akkor is menj vissza. Két perc és viszem. Valamit kérsz enni?
- Nem, semmit. Csak vizet kérek. - halványan lemosolyogtam anyámra, majd bementem a szobámba.
Anya nem sokára hozta is a vizet, amit lassan elkortyolgattam, miközben ő leült mellém és elkezdtünk beszélgetni.
- Nem kéne aludnod? Négy óra alvás elég kevés. - kérdeztem tőle aggódva.
- Van időm aludni. Ráadásul alig beszélgetünk mostanság. - megsimogatta gyengéden kócos, fekete hajam.
- Ez igaz, de te is fáradt vagy, mire hazaérsz... Neked is kell aludnod, nem robotolhatsz mindig.
- Az igaz, de ilyen egy anya élete. Mindig ébren kell lennie a munka és a gyerek miatt, főleg, ha egyedül neveli. - magához ölelt. - És feltétel nélkül szeretnie kell a gyerekét, akármilyen is az a gyerek. Neveletlen, nyugodt... - sóhajtott egyet.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Oh, semmire, semmire. - nagyon kerülte a kérdést, amit furcsálltam is...
- Anya. De most komolyan.
- Hm... lássuk csak. Egyszerűen csak furcsállom, hogy idáig még nem hoztál haza egyetlen barátnőt sem. A kortársaid eddig már mind becsajoztak, mint például Alex.
- Anya! Szerinted egy olyan külsejű ember, mint én... ilyennel ki a fene járna?
- Bárki, aki közelebbről is megismer. Szívem, te jó gyerek vagy, kedves, segítőkész, ki ne járna egy ilyen fiatal fiúval?
- Senki. - megforgatta a szemeit. - Anya, van még időm szerezni valakit.
- Az rendben van, de én se leszek örökké fiatal! Harmincnyolc éves vagyok, nekem is ketyeg az órám! - próbált viccelni. Meg is mosolyogtatott kicsit vele.
- Anya, te még fiatal vagy, ahogy én is. Van mindkettőnknek ideje. - kinyújtotta rám a nyelvét.
- Azért esküvőt is akarok látni ám ötven éves korom előtt.
- Talán fogsz, talán nem. - belekortyoltam a vizembe.
- Miért, talán nem szereted a lányokat? - e miatt a teljesen egyenes kérdés miatt megakadt a víz a torkomon és visszaköptem a pohárba, majd inkább az éjjeliszekrényre tettem a poharat.
- Mi van?!
- Ez is lehet egy ok arra, hogy nem láttalak még egy lánnyal sem. Lehet az, de lehet nem. Vagy mégis?
- Mi van? - ismételtem meg a kérdésem kissé lenyugodva.
- Jó, bocsi a kérdésért, de hiába vagy a fiam, azért én se tudhatok rólad mindent. Nincs igazam? - nyeltem egy kicsit.
- De, igazad van...
- Na látod. - kis szünet. Elkezdte gyűrögetni a hálóinge alját. - De ha mégis ez lenne a helyzet, ne titkold... A fiam vagy, én úgy szeretlek, ahogy vagy... Rendben van? - bólintottam kicsit, majd nekidőltem és átöleltem.
- Szeretlek anya... - átkarolt és adott a fejem búbjára egy kis puszit.
- Én is téged, Oliver. - égette a torkom a sírás. Anya tudja... legalábbis sejti... Ennyire nem tudom jól titkolni?
- Szerelmes vagyok Alexanderbe... - mondtam elenyésző hangon, majd kitört belőlem a sírás.
- Jaj, kicsim... - ölelt szorosabban anyám.
- Nem is akadsz ki...? - szipogtam.
- Nem igazán. Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben. Bár a kissé meglepett, hogy Alexba... mert alig egy hete ismered... Szerelem első látásra? - bólintottam kicsit.
- Még azon a napon, amikor először átjött, hogy menjek át ebédelni... Megláttam és... egyszerűen nem is tudom mi tetszett meg benne... Talán a szemei... Olyan... szépek... - anya csak kuncogott kicsit.
- Meséld csak tovább, én meghallgatlak. Mit szeretsz még benne?
- Hogy... nem ítélt el csupán a külső alapján, és megpróbál közeledni... És... nagyon kedves, meg helyes...
- És még? Biztosra veszem, hogy nem csak az arca tetszett meg.
- A segge. - válaszoltam most már könnyedén. Anyából kitört a nevetés és velem együtt hátradől nagyot nevetve. Összerándultak az arcizmaim, majd rájöttem mit mondtam és én is elkezdtem nevetni vele együtt, szinte könnyeztem.
- Hát fiam, látszik mi neked a fontos. - csipkelődött kicsit anyám szinte röhögőgörcsöt kapva. Én egy idő után abbahagytam, de anya még most is nevetett néha még egy kicsit.
- Bocs... de tényleg ez a legszembetűnőbb dolog, főleg amilyen nadrágokban jár.
- Hm... igazad lehet. Meg ott vannak a lábai is. - vágtam egy perverz fejet erre.
- Nem csak a lábai vannak ám deréktól lefelé. - anyám eltátotta a száját, majd megint elkezdett nevetni.
- Jaj, de rég nevettem ilyen jót. - megtörölte a szemeit, majd újra felültünk. - Most viszont neked muszáj pihenned, nekem meg aludnom kéne. Ha bármi van, kelts fel nyugodtan. - adott egy puszit az arcomra és szorosan megölelt.
- Úgy lesz anya. - visszaöleltem, majd elengedtük egymást és anya elindult kifelé. Én elfeküdtem az ágyon és délutánig fel se ébredtem. Nem sokkal utána jött át Alexander, akit anya be is engedett és egyből a szobámba irányította. Bekopogott és beszólt ajtón keresztül.
- Oliver, ébren vagy? - kérdezte kissé aggódva. Bebújtam a takaró alá elszégyellve magamat. - Hát jó... Bemegyek. - benyitott az ajtón és valószínűleg csak egy takarókupacot látott belőlem. Idejött és leült az ágy szélére. - Gyere ki onnan, elhoztam a leckét.
- Nem... - válaszoltam egyből.
- De, gyere ki onnan. - csak elfordultam tőle.
- A végén még elkapod. - sóhajtott egyet, majd felkelt az ágyról és abban a szent minutumban  lerántotta a takarót rólam. Ránéztem pirongó arccal. Először kissé dühös szemeket láttam, majd arcvonásai meglepettbe mentek át.
- Oliver, jól vagy? Nem ment fel a lázad? - leült megint mellém, majd megfogta a homlokomat, hogy megnézze mennyire forró. Még én is éreztem, hogy egyik pillanatban megfagyok, a másikban megsülök.
- J-jól vagyok... - eltoltam a kezét. Egy kicsit aggódva nézett rám, majd benyúlt a táskájába és elővett egy kis cetlit.
- Itt a lecke. Ha nem értesz valamit, akkor gyere át nyugodtan és én segítek. - csak bólintottam.
- K-kösz... - az éjjeliszekrényre tettem a pohár víz mellé.
- Jól van, csak ezért jöttem. Ma még átjövök leellenőrizni téged.
- Nem kell pátyolgatnod engem...
- Kuss, de kell pátyolgatnom téged. Anyád nem lesz itthon, szóval nekünk kell ellenőrizni. Ha kell valami, akkor hívj.
- Nincs meg a telefonszámod... - világosítottam fel brilliáns ötlete hibájáról. Megforgatta a szemeit, majd elővett egy tollat és a cetli hátuljára felírta a telefonszámát.
- Fel lesz hangosítva a telefonom. Most viszont megyek, mert még takarítanom kell a lakásban.
- O-oké... - felkelt az ágyról és elindult kifelé.
- Légy jó fiú, Oliver. - intett, majd már el is ment. Utána intettem és fél percig még csak az ajtót bámultam, majd kislányos zavaromban elpirultam és belefúrtam a fejem a párnába. Annyira örültem, hogy nem hozta fel a tegnapi dolgot, különben magyarázkodhattam volna... De erre nincs már magyarázat, csak az igazság... Oh, Alexander, miért fájdítod meg ennyire az ember szívét...?