Save me from Depression

11. fejezet

ALEXANDER

Öleltem Olivert, ahogy csak tudtam és szorosan, de éppenhogy ne szorítsam ki a tüdejéből a levegőt. Dühöt éreztem. Az emberek hogy mernek egy náluk gyengébbet és védtelenebbet bántani?
- Alexander... - nyögte ki Oliver, majd újra elsírta magát.
- Mit... csináltak veled Oliver? - kérdeztem kissé félve. Hallani akartam, de mégsem. Tudtam, hogy felmenne a vérnyomásom.
Oliver szipogott egyet és megmarkolta a hátamon a felsőt. - Az... az a vadbarom el... rángatott engem és Tomot... nekilökött a szekrényeknek és... fojtogatni kezdett... utána meg akartak erőszakolni mindkettőnket...! De aztán... jöttél te...
Csak bámultam magam elé és próbáltam feldolgozni a hallottakat. A düh egyre jobban nőtt bennem, de próbáltam visszafogni magam, mielőtt vérfürdő rendezése miatt kicsapnak. Mélyen beszívtam a levegőt és próbáltam lenyugodni.
- Alexander...? - Oliver hangja rángatott vissza a valóságba a beteg elképzeléseimből, ami annyiból állt, hogy hogyan tudnám kinyírni Stevent. Elengedtem a fiút, aki vörös, kisírt szemekkel nézett rám.
- Fáj valamid? Túl erősen öleltelek? - megrázta a fejét.
- Csak a nyakam fáj egy kicsit... De semmi komolyabb. - válaszolta halkan. Egy bólintással nyugtáztam, majd felsegítettem a földről.
- Mosd meg az arcod és kérjünk ki téged a suliból erre a napra. Hazavitetlek Camille-al. - csendben elment megmosni az arcát, addig én felhívtam nővéremet, hogy jöjjön értünk, majd Oliver visszajött a kezét törölgetve. - Elintézve. Tíz perc és az iskola kapuja előtt lesz. Gyere Oliver. - elindultam, mire megragadta a karomat. Kérdőn hátranéztem rá.
- Én... nem akarok egyedül lenni otthon. Nem jönnél haza te is velem? - elgondolkoztam. Mi bajom lenne abból, hogy egy napot kihagyok, hogy otthon lenyugtassam ezt a srácot, aki így is teljesen depressziós?
Visszagondoltam a vágásokra és számomra már egyértelmű volt a válasz. Mennem kell vele, vagy ugyanazt fogja csinálni, ha egyedül lesz. Eléggé megrázhatta az eset, hogy a suli kezdete után két nappal már meg akarták erőszakolni.
- De, megyek veled. Majd Camille leigazolja nekem a napot. - bólintott, majd felkaptam a táskáinkat. A sajátomat hozzávágtam Stevenhez, azért is került a földre. Oliverét is én vittem, úgy mentünk az iskolaorvoshoz, aki odaadta a kikérőt.
Kimentünk az iskola elé, ahol vártuk Camille-t, aki hamarosan leparkolt az autóval. Beszálltunk mindketten a hátsóülésre.
- Helló. Mi történt srácok, mi volt ennyire sürgős, hogy el kellett szaladnom a munkából?
- Majd elmesélem. - válaszoltam. Nővérem vállat vont, majd elindultunk. Amikor Oliver bedugta a fülét, hogy zenét hallgasson, Camille-ra néztem.
- Soha sem voltál még ennyire komoly, Alexander... Mi történt?
- Olivert és Tomot meg akarták erőszakolni Stevenék...
- Ne is folytasd kérlek... - fagyos tekintettel nézett rám a visszapillantó tükörből kék szemeivel, de tudtam, hogy ez nem nekem szól. - Végül mi lett?
- Mi lett volna? Megkerestem őket, hozzájuk basztam a táskám és majdnem összeverekedtünk, de végül becsöngettek, így megúsztuk mindannyian. - megcsóválta a fejét.
- Fel kéne jelenteni iskolai zaklatásért, vagy szólni a szüleinek, hogy fékezzék a ferde hajlamú fiukat, mert az nem jó, ha úgy próbál meg pasit találni, hogy tinédzsereket erőszakol meg. Inkább járna rendesen randizni. - ez kicsit megmosolyogtatott, de le is fagyott arcomról az a halvány mosoly is.
- Azt hiszem... Michelle megcsal. - Camille rácsapott a kormányra, mire összerezzentem.
- Az istenit is, tudtam! Tudtam, hogy egy hülye ribanc! Látszik rajta, már a nézésén is! - meglepetten néztem rá.
- És előbb esetleg nem tudtad volna mondani?
- Hallgattál te rám ilyen téren bármikor is?
- Ööö... előző mondat törölve.
- Valahogy én is így gondoltam.
Negyed óra múlva haza is érkeztünk. Kiszálltunk a kocsiból és elköszöntünk a nővéremtől, majd elindultam befelé, de hátranéztem az ott toporgó Oliverre.
- Jössz már? - felnézett rám, majd elindult ő is és mindketten bementünk. Fáradtan vágódtunk le a kanapéra magam mellé dobva a táskákat, majd ránéztem a fiúra. - Nézzünk tévét, vagy előbb enni akarsz? - felhúzta a lábait és kicsit motyogott maga elé.
- Tévézzünk. Nem vagyok most éhes. - sóhajtottam egyet.
- Jó, de ha valamit szeretnél kérni, akkor nyugodtan ugráltass engem. - bekapcsoltam a tévét és kerestem valami normális műsort. Elővettem a telefonom, amint pittyegett egyet. Louis írt nekem.

Lou: Na csá! Mit keresett Camille kocsija itthon? Nem dolgozik éppen?

Ja, hát persze, pont előttük mentünk el pár utcával arrébb.

Alexander: Hali. De, csak hazahozott minket a suliból.

Lou: Mi az, rosszul lettél? És mi az, hogy titeket? Ki van még ott?

Ránéztem Oliverre és bekapcsoltam a kamerát. - Oliver, nézz ide. - felnézett rám, én pedig csináltam róla egy fotót, ami egész jól sikerült, majd elküldtem Louisnak.
- Hé, ezt most miért kellett? - akadt ki kissé a lesifotóm áldozata, majd a telefonom akarta elvenni. Elhúztam a kezem. Elkezdett rajtam keresztül mászni, hogy elérje, de a karja rövidebb volt az enyémnél.
- Csak egy barátomnak készítettem a fotót, nyugi. Kíváncsi, hogy ki van még itt. - leállt a nyújtózkodással.
- Oh... értem... Akkor bocsi... - azzal visszamászott a helyére. Pittyent megint a telefonom.

Lou: Nem ez az a srác, akit még vasárnap melegnek tituláltunk? Mit keres nálatok?

Alexander: Éppenséggel... próbálunk összehaverkodni. És rosszul lett a suliban, egyedül pedig nem akartam hagyni.

Lou: Hm... A hős lovag... GAAAAAAYYY~ Tiszta olyan, mint aki azt várja, hogy valaki megdugja.

Alexander: Ne cukkold már... Szerintem jó fej. Mármint el lehet vele beszélgetni, de amilyen félénk, annyira lobbanékony természetű is.

Lou: Aaaahaaa, szóval azt mondod, annyira kiismerted már ezalatt a pár nap alatt, hogy tudjad. És mondd, ó, hatalmas mester, hogy sikerült?

Alexander: Mindig nálunk vacsizik. Ennyi.

Lou: Hát jó.

Alexander: Ha kell, szombaton magammal viszem, hogy találkozzatok.

Lou: Louis fényképet küldött neked.

Alexander: Te mondtad. Na, de megyek is szunyálni egyet. Pá.

Azzal eltettem a telefont lenémítva. Oliverre néztem, aki unottan a tévét bámulta.
- El akarsz jönni szombaton egy haverommal találkozni? - rám nézett.
- Egy... haveroddal?
- Igen. Azzal, akinek a képet is küldtem. - vállat von.
- Végül is semmi baj nem lehet abból... hacsak nem olyan haver, aki szereti szívatni az embereket...
- Nem olyan. Illetve kissé előítéletes, de majd kiállok érted, ha elkezd basztatni. - csak bólintott. Látszott rajta a fáradtság. - Oliver, ha akarod... aludhatsz egyet nyugodtan.
- Lehet nem ártana. - elnyomott egy ásítást, majd helyezkedni kezdett a kanapén és végül elfeküdt. Mivel nem éppen a hosszúságáról híres a dívány, így a feje hozzányomódott a lábaimhoz, hiába húzódtam ki a szélére. Azt nem értem, hogy tegnap én hogyan fértem el rajta.
- Átüljek máshova? - megint csak megrázta a fejét nemleges választ adva. Vállat vontam, majd a tévét néztem, miközben Oliver mellettem aludt. Fél óra múlva elkezdett megint helyezkedni félálomban és fejét a combomra hajtotta, úgy aludt békésen tovább. Lenéztem és kissé zavarba jöttem ez miatt, majd elpillantottam, de nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg jobban a fiút.
Közelebb hajoltam az arcához. Elég beteg dolog valakit megbámulni alvás közben, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy alszik és hogy így még hosszabbnak tűnnek sűrű, fekete szempillái, amik nőiessé teszik még jobban az arcát. A bőre sima volt és fehér, egyetlen egy bőrhiba se volt rajta. Ajkai kissé rózsaszínesek voltak, amik most enyhén szét voltak nyílva, miközben vette a levegőt, szinte csókra hívták az embert...
Nem tudom ki volt az apja, de biztos ráhasonlított, az anyjában és benne külsőleg semmi hasonlóság nem volt.
Elhajoltam, mielőtt még felébredne - vagy én csinálnék meggondolatlan dolgot -, és kicsit megsimítottam fekete haját, ami eléggé puha volt, mint egy plüss babának.
Összerándultak arcizmai, mire elkaptam a kezemet. Elnéztem, majd inkább tovább néztem a tévét.