Sárkányok nélküli élet

Sárkányok

*Fogatlan:*

*A csatánál:*

Hibbantot megtámadták mi pedig kettő csapatra válva harcoltunk. A sárkányok az égből az én irányításommal az emberek pedig a földön Hablaty irányításával. Páran sárkány háton kezdték a harcot, de egy idő után külön harcoltunk. Egyszer csak hátra néztem és azt figyeltem, ahogy Valka megpróbálja ellátni a sérülteket és ezt kihasználva meglőttek. Miközben zuhantam hallottam, ahogy Hablaty felordít és erős karmok kaptak el majd elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem ismeretlen helyen voltam. Még mindig repültünk, amikor Viharbogár mellém repült.

-Minden rendben? Nagyon fáj? – kérdezte aggódva.

-Nem igazán... – mondtam gyenge hanggal.

-Elviszünk egy helyre ahol majd segítenek neked. – mosolygott le rám egy...egy ÉJFÚRIA?!?!?!?!?!?!

-Te...te egy éjfúria vagy?! – kérdeztem felnézve és megláttam, hogy egy csomóan vannak a fajtársaim közül.

-Igen de ezt majd akkor megbeszéljük ha jobban leszel.

Csak bólintottam és Viharbogárra néztem, aki kicsit szomorkásan haladt mellettem. Rá néztem egy „mi a baj” tekintettel és ő hátra fordult és én is oda néztem. A sárkányok Hibbantról és a környező szigetekről velünk jöttek. Ismételten elájultam és mikor magamhoz tértem egy lány törölgette a fejem és nézett engem.

-Magához tért! – ordította mire az éjfúriák és egy szakállas ember gyorsan odajöttek.

Nagyon ismerős volt valahonnan az ember, de még nem tudtam beazonosítani, hogy honnan. Egy ideje már bámulhattam mivel a sárkányok értetlenséggel az az ember pedig döbbenettel nézett rám. Elmélkedésemet egy éjfúria szakította meg. Ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan.

-Jól vagy? – kérdezte aggodalommal

Én csak bólintottam aztán a szememmel a Hibbanti barátaimat kezdtem el keresni. Szúrós szemmel néztek az előbb megszólaló sárkányra. Nekem ők voltak a családom (sárkány családom) és tudták, hogy miért kerültem közéjük. Viharbogár és Kampó mindenkit félre lökött és elkezdtek kérdezgetni egyszerre mindenről. Semmire sem figyeltem azok közül a kérdések közül, amik rólam szóltak. Egyetlen egy kérdésen gondolkoztam. Azon hogy mikor megyünk haza. Mivel sokáig álltam mozdulatlanul a többiek is oda jöttek. Helyettem valamelyik fajtársam válaszolt.

-Soha. Itt kell maradnotok. Ahol ti laktatok ott emberek élnek és az emberek rosszak. Miattuk lettét te is így. – nézett felém – Mától ez az otthonotok.

Hiába mondtuk, hogy az ott lévők a barátaink nem is figyeltek ránk. Estére annyira kimerültem, hogy kidőltem. Az az éjfúria, aki végig beszélt hozzám ott maradt egy másik körülbelül velem, egy korúval és a sebemet nézegették. Hirtelen emlékek villantak föl előttem. Ahogy az anyukám mesél nekem, ahogy játszik velem, és ahogy nevelgetett. Felnéztem az előttem álló éjfúriákra.

-Anya?

Kedvesen rám mosolygott, és amikor már majdnem hozzábújtam eszembe jutott az a sok rossz is. Ezért inkább csak rámorogtam és minél messzebb húzódtam tőle. Viharbogár rontott be és rohant oda hozzám. Mi olyanok vagyunk, mint a testvérek mivel együtt nőttünk fel. Ezután az eset után egy darabig tervezgettük, hogy visszamegyünk és kerültük mindenki társaságát. Végül elfogadtuk a tényt és beilleszkedtünk. Az anyámmal egy ideig még bizonytalan leszek, de lassan biztos minden helyre jön.

*Napjainkban:*

Még mindig itt élünk az éjfúriákkal, de szívesebben vagyunk egymás társaságában. A férfit nem látjuk túl gyakran így az óta sem jöttünk rá hogy honnan olyan ismerős. Volt itt még egy lány is, aki gyerekkora óta a sárkányokkal él. Az ő neve Trixi és természetesen neki is van egy sárkánya aki nagyon kedves. Egy Avokádó nevezetű szörnyennagy rémség. A kapcsolatom anyámmal még mindig rémes és jobb is így. Gyerekként bíztam benne, de most már nem tudok. Igaz hogy ő próbálkozik, de nekem akkor sem megy.