Real Lies, False Truth (HU) Brad Simpson Fanfiction

10.

  „Zokogva néztem végig a történteket, míg Brad meg nem pillantott. Letöröltem a könnyeimet és elindultunk egymás felé, viszont ahogy közelebb értünk egymáshoz, szaporábban vettük lépteinket. Megölelt és megpörgetett a levegőben, mire egyre erősebben öleltem. Elengedni viszont nem akartam. Soha."

  Brad Simpson volt az utolsó ember akit látni akartam volna akkor a parkban, mégis mikor megláttam, azt éreztem, hogy minden gondom elszállt és csak mi vagyunk az egész világon. Csak mi. De az illúziót hamar lerombolta egy számomra irritáló hang.

- Mi történt itt? – nézett körbe Emma, majd leszedte rólam Bradet.

- Semmi, szívem – felelte a srác, majd megsimította a vállát.

Mindkettőjük tekintete rám szegeződött, de válaszként megrántottam a vállam és sarkon fordultam. Nekem ennyi elég is volt ebből a napból.

Beszálltam a kocsimba és elhajtottam az iskola területéről.

Út közben megpillantottam Aaront és Mayát, amint egy zebrán sétálnak át előttem. Természetesen megálltam és vártam ameddig elmennek előttem, viszont megálltak az út közepén és fürkészni kezdtek.

Aaron fogta magát és a kocsim felé kezdett szaladni. Bepattant a hátsó ülésre, majd Maya is így tett. Mikor becsukták a kocsim ajtaját, gázt adtam.

- Fuvar kéne? – néztem a visszapillantóba.

Maya kezdte magyarázni, hogy mennyire sajnálják amiket mondtak rólam és, hogy nem gondolták komolyan. Csendben hallgattam ahogyan elmondja, hogy hiányzok nekik és bocsássak meg. Aaron becsatlakozott és immár ketten vágták hozzám a bocsánatkéréseket.

Monológjaik végén, csak bólintottam egyet és azt feleltem, hogy még idő kell, de megbocsátok. Rájöttem, hogy semmi okunk nincs háborúzni egymással. Talán túlságosan magamra vettem a dolgokat.

Miután kiraktam őket Aaronék házánál, következhetett a szokásos délutáni programom. Tanulás, evés, alvás, tanulás és evés.

Helyesbítenék: Azt hittem, hogy következhet a szokásos délutáni programom. Sajnos, már akkor tudtam, hogy a tervezett dolgokból nem lesz semmi, amikor pár óra múlva Bradley megjelent a bejárati ajtónk előtt.

Már este fél nyolc volt, de akkor is ott állt a házunk előtt és csengetett.

- Segíthetek? – nyitottam ajtót.

- Egy bizonyos Catherine Adkins nevű hölgyeményt keresnék – az a tökéletes mosoly, istenem...

- Én lennék az, tessék? – vontam fel a szemöldökömet.

- Szeretném elvinni kocsikázni, ha nem bánja! – mutatott kocsija felé.

Elnevettem magam, majd hirtelen felindulásból megöleltem a srácot. Nem gondoltam volna, hogy a történtek után, magához húz és megcsókol. Simogatni kezdte az arcomat, miközben csókolóztunk. Átkaroltam, majd a kocsi riasztója (?) vetett véget ennek a tökéletes pillanatnak.

Nem is kell mondanom, hogy milyen káromkodásokat hadartam el az orrom alatt.

Beszálltunk az autóba és hamar oldódott a hangulat. Nevetgéltünk, zenét hallgattunk és beszélgettünk.

- Beszélni szerettem volna veled – vette le a hangerőt.

- Beszéljünk! – mosolyodtam el, miközben ráhajtottunk a főútra.

- Szóval a hétvégével kapcsolatban...

Az ereimben megfagyott a vér és egy óriási nagyot nyeltem. A légkör azonnal feszülté vált.

- Brad figyelj...

- Catherine, tisztázni szeretném a dolgokat!

Már besötétedett és csak az autók vakító fényszóróit láthattad mindenhol az úton.

- Csak egy kérdésem lenne az egész témával kapcsolatban, mert az megválaszol mindent.

- Igen?

- Lefeküdtünk?

Ajkába harapott, de továbbra is az utat figyelte. Pár másodperc múlva azonban jött a válasz:

- Igen.

Esküszöm, hogy nem számítottam erre.

- Hogy...hogy micsoda? – emeltem fel hangomat.

- Jól hallottad, Cat. Nagyon sajnálom. Én csak...

- Simpson, te ezt mégis...jézusom, hogy képzelted? – könnyek szöktek a szemembe.

- Tudom, oké? – kiabált. – Balfasz voltam, mint mindig.

- Nem az fáj, hogy lefeküdtünk. Hanem inkább az, hogy úgy ágyba vittél, hogy részeg voltam.

- Nem bírtam magammal – ordította.

- Nem hiszem el – fogtam a fejemet. – Paraszt vagy.

- Catherine! – kiabált és ütötte a kormányt. - Nem látod, hogy én veled akarok lenni? Csak téged akarlak, basszameg.

- Ha engem akarnál, akkor nem Emmával lennél. Tudod mennyire szar, hogy nappal vele smárolsz az iskolában, este pedig eszedbe jutok és átjössz, csak mert én is kellek? Tudod te milyen ez nekem? – ordítottam. – Fel sem tudod fogni. Döntsd el végre, hogy kit akarsz Simpson, mert különben engem nem látsz több...

A mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis a kereszteződés közepén egy oldalról jövő kocsira lettem figyelmes. Közeledett felénk, míg végül belénk csapódott. Sikítani kezdtem, de már késő volt. Elsötétedett előttem Bradley kétségbeesett arca.

„Ma este két személygépkocsi karambolozott az egyik London belvárosában lévő kereszteződésnél a Green Street közelében. Az egyik járműben az utasok megúszták pár karcolással, ám a másik kocsiban lévő két 17-18 év körüli fiatal eszméletlen állapotban lett kórházba szállítva."