Real Lies, False Truth (HU) Brad Simpson Fanfiction

13.

  Több mint fél órán keresztül magyaráztam Bradnek Emmáról, vagyis a barátnőjéről, mikor az anyukája is letelepedett hozzánk. 

- Kisfiam, Emma a barátnőd. - erősítette meg az anyja, mégis fájt minden szó amit kimondott. - Régóta vagytok együtt.

- Szőke? - vonta fel a szemöldökét Bradley. 

- Igen. - suttogtam. 

- Huhh, már jó lenne látni - nevette el magát, mire az anyukája egy fotót mutatott a lányról.

- Az most oké, hogy megmutatjátok és elmondjátok, hogy ki ő, de semmi közös emlékünkre nem emlékszem. - jelentette ki.

  Ha Emma megtudja, hogy nem emlékszik rá a srác, akkor szerintem én elköltözhetek akár másik országba és bujkálhatok életem végéig. 

  Brad az egész délutánt végigaludta, ezért megállapodtunk az anyukájával, hogy nem szólunk Emmának. Közben már anya milliószor hívott, hogy menjek haza, ugyanis engem nem akartam bent tartani. Viszont ami az után történt, hogy a srác felkelt, arra senki nem számított. 

- Emlékszem mindenre Emmával kapcsolatban - újságolta Brad.

  Az orvos ugye elmondta, hogy lehetséges, hogy Bradley az álmain keresztül fogja visszanyerni emlékezetét. 

- Micsoda? - akadtam ki. Szerintem a szívem mélyén azt reméltem, hogy végleg elfelejti a csajt.

- Minden egyes részletre - csillogott a szeme. Az anyukájával összenéztünk. - Megálmodtam.

- Biztos, hogy mindenre emlékszel vele kapcsolatban?

- Igen, nagyon szeretem őt! - mondta. - Hívjátok be hozzám.

  Felfordult a gyomrom a szavaitól. Az anyukája egész végig engem figyelt, hogy mi lesz a reakcióm. Felkaptam a táskámat és próbáltam visszafojtani zokogásomat.

- Jobb ha én most megyek - mosolyodtam el, de belülről szinte meghaltam. 

- Biztos vagy benne, Cat? - kérdezte Mrs. Simpson.

- Teljes mértékben - Brad engem bámult. 

- Ha bármire szükséged van, azonnal szólj - ölelt meg az anyukája. 

- Miért mész el? - szólalt meg Bradley. A hangjában inkább haragot éreztem és az arckifejezése is elég semleges volt. 

- Úgy érzem nincs már rám itt szükség - erőltettem mosolyt az arcomra. 

- Féltékeny vagy Emmára? - kérdezte teljes nyugodtsággal, mire az anyukája rászólt.

  Ez most nagyon fájt. Erőt vettem magamon, hogy válaszoljak.

- Nézd, Brad. Nem tudom, hogy emlékszel-e a civakodásunkra a kocsiban, vagyis a nézeteltérésünkre. Biztosan nem. Remélem, hogy mihamarabb azt is megálmodod...

- Most hogy jön ez ide? 

  Nem ismertem rá. Hangja flegma volt, ugyancsak arckifejezése is újra.

- Úgy jön ez ide, hogy eléggé szíven üt, mikor ezeket mondod Emmáról. Tudnod kell, hogy tegnap este szó szerint itt hagyott és hazament. Én egész éjjel itt voltam veled. 

- Köszi tényleg, viszont most inkább menned kéne. 

  Szavai szinte fejbe vágtak. Hogy mondhatott ilyet? 

- Szerintem... - megteltek könnyekkel a szemeim. - mi itt most végeztünk, Bradley Simpson. 

- Nem is kezdtünk el semmit - nézett rám semmitmondó tekintetével.