Egy rákos csajszi naplója

~Gyenge vagyok~

× Brian szemszöge ×

A műtét elviselhető volt. Azt mondta Will, hogy Zoeval egyelőre minden rendben. Viszont eljött hozzám Zoe anyukája, ami megijesztett. Féltem, hogy lett vele valami.
-Jó reggelt, Mrs. Peterson!-ültem le az ablakhoz.
-Szia!-üdvözölt.-Jobban vagy?
-Vannak még fájások, de kibírható.-mondtam.
-Zoe jól van.-nyugtatott meg. Szerintem olvasott a szememből, mert épp kérdezni akartam mi a helyzet.-Írt neked.
-Tényleg?-nyílt tágra a szemem.
-Igen. Egy pillanat.-vett ki táskájából egy papírdarabot és kihajtogatta. Azt az oldalát, amin írás volt az ablaknak nyomta. Megpillantottam, hogy ez tényleg Zoe írása. Igaz macskakaparás, de biztos gyorsan írt. Ez állt a lapon: Szeretlek! Alíg várom, hogy lássalak. Csók.
Ez a pár szó annyira megérintett, és én is ugyanígy érzek.
-Kérem mondja meg neki, hogy ne írjon többet, nehogy bármiről ráragadjon valami kórokozó.-kérleltem.
-Rendben van. Más valami?-nevetett.
-Nemsokára meglátogatom, ő csak pihenjen.-szóltam.
-Oké, átadom. Te is pihenj le, jó?-rakta vissza táskájába a papírt.
-Rendben.-álltam fel, ahogy ő is.
-Hát..én megyek is.-köszönt el Mrs. Peterson.
-Viszontlátásra!-mentem az ágyamhoz.
Visszafeküdtem, de nem tudtam elaludni, mert Zoe mondatai jártak az eszembe. Csodálatos érzés valakit szeretni.

...

× Zoe ×

-Szóval?-vártam válaszra várva, ím már 3 hét idegeskedés után.
-Nos. Az operáció nem ért el olyan eredmény, amilyet szerettünk volna.-felelte érzelmekkel teli hangon William.
-Ez mégis mit takar?-hervadt le arcomról az a kis vigyor is, ami eddig ott ült.
-A gyógyulási esélyed 1%-kal sem lett jobb.-mondta a dokim, ami után elengedtem Brian kezét és kimentem a szobából. Úgy éreztem megfulladok. 21 teljes napot vártam egy pozítív mondatra, ami elhagyja a dokim száját, és mit kaptam..? Nem gyógyulok. Nem segít rajtam már semmi. Minden ami, az elmúlt hetekben volt szinte köddé vált. Brian irántam érző szerelme maradt csak meg. A csókjai, pusziai, kedvessége, minden megmaradt. De a biztató szavak, amit kaptam akár anyukámtól, akár a szerelmemtől, nővéremtől, barátoktól elveszett. Most hát hiába izgultam. Hiába feküdt Brian a műtőbe és fosztották meg a csontvelőjétől. Hiába biztatott mindenki, aki most mégis csak könnyes szemmel ült odabennt.
-Minden rendben?-jött ki anyu sírva és magához ölelt.
-Nem anyu semmi sincs rendben!-ordítottam a folyosón. Egyszerre mindenki, aki ott tartózkodott most ránk figyelt.
-Van még esélyed...-kezdte.
-Mire?-harsogtam. Úgy tomboltam, mint egy vulkán, amelyik már hosszú ideje lecsendesült és egy nem várt pillanatban kirobban.-Hm? Mire van esélyem? Az életre?
-Elhiszem, hogy ideges vagy, de kérlek..
-Nem nyugszom le!-kiabáltam, de ekkor kinyílt az ajtó és két különböző férfi kar tekeredett a kezeimre.-Hagyjatok!
-Gyere vigyük be!-biccentett William Brian felé.
Megfogtak és konkrétan behúztak a szobába. Azt hittem, hogy elengednek, de helyette a zuhany alá vittek, ahol hideg vizet eresztettek rám. Nem mondom, hogy borzasztó volt, sőt kicsit nyugtató. Aztán visszatérve az ismerősök közé, akik már több, mint egy hónapja velem vannak leültettek.
-A gyógyulási esélyeim napról-napra csökkennek.-törtem meg a csendet.
-Ez nem igaz.-mondták páran.
-Nem igaz?-nevettem kissé gúnyosan rájuk, mert hülyének néznek.-Én érzem oké? Én tudom a legjobban, hogy a napi aktivitásom egyre rosszabb.
-Elhisszük.-nyúlt a kezeimért Brian.
-Sajnálom, hogy belédpiszkáltak.-gördült ki egy könnycsepp a szemem sarkából.
-Soha ne sajnáld!-mondta a szemembe Brian.-Van még esélyed arra, hogy meggyógyulj.
-Mi?-nevettem kissé kínosan.-Megiszok egy mágikus elixírt és elszáll minden bajom, gondom?
-Nem. Sugárkezelést kapnál.-szólt Will.
-Sugárkezelést?-ismételtem.
-Igen.-bólintott.-Ez is egy lehetséges gyógymód.
-Ezen is tud segíteni?-túrtam a hajamba és egy tincset emeltem mindenki szeme elé.
-Mikor kezdett el hullani a hajad?-kérdezte Kate.
-Két napja vettem észre.-vallottam be.
-Ezen is tud segíteni.-válaszolt utólag Will.
-Remek. Akkor vágjunk bele! De. Ha ez sem vállna be, hazamegyek. Nem akarom az utolsó óráimat idebent tölteni.-szögeztem le.
Itt elsőnek mindenkinek felragyogott a szeme, majd szomorúan lesütötték.
-Csináljuk!-mondta mindenki egyszerre.
Miután elhagyták a szobám már csak a szerelmem maradt bent.
-Hoznál nekem valamit, amivel le tudom vágni a hajam?-szomorodtam el.
-Mi?-döbbent meg.-Le akarod vágni?
-Nem járkálhatok, így hogy foltok vannak a fejemen.-mutattam a fejemre.
-De hát..-motyogott.-Akkor segítek neked.
-Köszi.-ugrottam a nyakába és adtam neki egy nagy puszit.
Negyed óra múlva Brian visszatért egy ollóval és egy hajvágógéppel. Összekötöttem a hajam és búcsút vettem tőle.
-Kész vagy?-kérdezte.
-Igen.-nyögtem ki nagy nehezen.
Brian levágta a hajgumi határánál a hajamat és a kezembe adta.
Be kell valljam a rövid frizura nem állt rosszul, de így nem maradhatott hiszen a foltok még mindig látszódtak.
Bekapcsolta a gépet, én pedig lehunytam a szemem. Nem bírtam végignézni, ahogy eltűnik a hajzuhatag.
Mikor nem hallottam a gép zúgását kinyitottam a szemem és elsírtam magam.
Ha addig a pillanatig nem éreztem magam rákosnak, akkor az a pillanaz volt az, mikor fájt valami.
-Na, szerinted milyen?-fordultam Brianhez.
-Nem lett rossz.-mosolygott, amit tudom csak miattam csinált.
A levágott copfomat beletettem egy dobozba, a földön lévő maradékot pedig felsöpörtem.
Brian látta rajtam, hogy szomorú vagyok ezért odabújt mellém az ágyba és elkezdte simogatni az arcomat.
-Gyönyörű vagy!-mondta a szemembe.
-Én nem érzem így.-húzódtam hozzá.
-Pedig az vagy.-puszilgatott.
-Ma nem megyünk el valahová?-kérdeztem.-Persze csak, akkor ha lesz egy parókám.
-Hát ki kell mozdulnunk, ha parókát akarsz.-kuncogott.
-Ez nem vicces, de jó, rendben menjünk innen el.-ugrottam ki öleléséből.
-Oké. Akkor egy fél óra múlva a bejáratnál találkozunk?-jött utánam a fürdőbe.
-Aha.-néztem a tükörbe.
-Csók.-rántott kezmnél fogva magához.
Elmosolyodtam és adtam neki egy csókot, mire ő visszacsókolt. Olyan jó, hogy Will miután észrevette, hogy izzik köztünk a levegő nem akadályozta meg együttlétünket. Csupán annyit kért, hogy a kórházba nyílvánosan ne nagyon mutatkozzunk egy párként, ami elvárható volt. Anyu pedig egyenesen repesett az örömtől, hogy végre összejöttünk. Így végre olyan boldog lehetek vele, mint még senkivel.
-Majd találkozunk.-intett.
-Puszi!-húzódott mosolyra a szám.
Felvettem egy farmert és egy egyszerű szürke pulcsit, a lábamra egy fekete converst húztam. Magamra néztem még utoljára és úgy éreztem azonnal tennem kell valamit annak érdekében, hogy legyen valami a hajam helyén. Így hát kinyitottam az ajtót és kiléptem a szobámból. Most a szokottnál többen voltak a folyosón, de próbáltam magabiztosan, felemelt fejjel menni. Hiába, mindenki rám nézett, a lépcső aljára már megtelt a szemem könnyel. Mostmár tudják, hogy beteg vagyok és még, hogy beteg. Rákos. Próbáltam szaporázni a lépteim, de olyan volt mimtha egy lassított felvétel venne körbe. Egyszer csak, végre megéreztem a friss levegőt, amit mélyen magamba szívtam. Még várnom kellett egy kicsit, de hamarosan feltűnt Brian alakja. Megfogtam a kezét és a kocsijához húztam, amit már percekkel hamarabb kifigyeltem hol áll. Kinyitotta a kocsit, majd szélsebesen beszálltam.
-Merre menjünk?-vágódott be mellém.
-Bárhová, csak innen el.-mondtam összeszorított fogakkal.