Egy rákos csajszi naplója

~Csoda~

-Miért én talán tudnék nélküled élni?-kérdezte idegesen.
-Te ezt nem érted..előtted áll az egész élet.-motyogtam.
-Te előtted is előtted áll.-karolt át.
-Már nem. Én meghalok pár hónapon belül, viszont te élni fogsz. Boldogan. Nélkülem. Ígérd meg nekem!-kérleltem.
-Jó éjszakát!-mormogta rekedtes hangján.
-Szép álmokat!-pusziltam meg, belenyugodva abba, hogy ma már nem ígér meg semmit.

Reggel hamarabb felkeltem, mint ő és elkezdtem piszkálni a száját. Egyszer megpillantottam egy kósza mosolyt arcán és magához rántott. Ajkaim az övére tapasztotta.
Ez az amit egyszer már nem fogok érezni. Soha többé. Nem tudom mi lesz vele, ha én meghalok, de nem roskadhat magába. Élnie kell az életét. Járjon egy egészséges, szép, kedves lánnyal. Ne utánam sírjon. Nem tudom szabájozni az életem hosszát ugyanúgy, ahogy más sem. Ez van! Egyszer mindenki feldobja a pacskert, hát nem sokára én is.

Kimásztunk a hálózsákból, majd hazamentünk. Lepakoltam és lezuhanyoztam. Felöltöztem kényelmes ruhába, fogatmostam kiválasztottam a parókák közül egy egyszerűt és felhejeztem a fejemre.
Kimentem a konyhába, ahol ott volt a nővérem és anya.
-Sajnálom, hogy nem lehetek ott az üzlet berendezésekor.-húztam el a szám.
-Én is.-bólintott anyu.
-Na, de nekem mennem kell.-pusziltam meg őket.-Sziasztok!
-Vigyázzatok az úton!-kiáltott utánam anyu.

-Most jöhet egy kemény időszak.-mondtam Willnek, miközben már mellettem ült a kórházi szobámban.
-Mire gondolsz?-húzta fel szemöldökét az orvosom.
-Megfogadtam, hogy nem megyek sehová. Minden időmet és energiámat a gyógyulásomra fordítom.-sóhajtottam.
-Okos döntés.-bólogatott lelkesen.-Akkor kis asszony...nem zavar, ha felteszem az infúziót?
-Nem.-ráztam a fejem.
Megakarok gyógyulni. Nem akarok senkit és semmit itt hagyni. Fiatal vagyok még a halálhoz, sok mindent kell még tennem. Elképzeltem, ahogy Brian egy másik lányt csókól meg és, hogy anya minden egyes nap a sírom mellett térdel. Még nem mehetek el.
-Zoe, jól érzed magad?-zökkentett ki gondolatmenetemből William.
-Öhm..hogyne.-helyeseltem.
-Le kellene pihenned!-javasolta.
-Igen. Talán az jó lenne most.-szóltam.
Will magamra hagyott és megnéztem most alaposabban az ajándékokat, amiket kaptam.
Katherine és Kev közös ajándéka egy közös kép egy szép keretbe bújtatva. Ki is tettem az éjjeli szekrényemre.
Anyu ajándékcsomaga sok édességet rejtett.
A nővéremtől egy könyvet kaptam, de nem akármilyet. Egy emlékkönyvet. Egészen a picibabakoromtól kezdve a mai napig vannak benne rólam és az engem körülvevő személyekről kép, egy-egy jellegzetes mondat beleírva.
Nos ezután elnyúltam az ágyon, kinéztem az ablakon, majd az infúzióra.
Tudom nem valami kreatív elfoglaltság, de ezt csináltam az elkövetkezendő hetekben is.
Aztán egyszer megtörtént a csoda.
Egy délután Will befutott konkrétan a szobámba Briannel és a családommal.
-Zoe! Csodálatos hírem van a számodra.-rikácsolta.
-Mi?-csillant fel a szemem.
-Szemmel látható javulás állt be a szervezetedben.-újságolta.
-Látni akarom!-keltem ki az ágyból. Láttam az arcukon, hogy nem erre a reakcióra számítottak, de " Hiszem, ha látom" elven élek.
Elvezettek hát Will irodájába. Felmutatott 2 lapot. Az egyiken az időpont szeptember 12.-e volt, az a nap amikor ide kerültem, a másik a tegnapi. Összehasonlítottam a két vérképet és láttam, hogy gyógyulok.
-Ó, te jó ég! Sikerülni fog!-hatódtam meg.
-Igen, sikerülni fog.-tette a fülem mögé a hajam Brian.
Lementem a társalgóba, hátha ott találom a barátaim. Nagy örömömre Nickol is itt volt.
-Szia!-futott hozzám a barátnőm.
-Hali!-öleltem meg, már amennyire az infúziós állvány engedte.
-Gondoltam benézek hozzád, de itt volt lent Kath és Kev szóval idejöttem köszönni.-ültetett le egy székre.
-Sziasztok!-köszöntem az ott ücsörgő párosnak.
-Mizujs?-kérdezte a sápadt arcú Katherine.
-Képzeljétek! Megfogok gyógyulni. Láttam a vérképemet és láttam a gyógyulást.-mondtam nagy örömmel.
-Ez már biztos?-kérdezte meghökkenve Kevin, aki ugyancsak nem volt jó színben.
-Teljesen.-örvendeztem.
-Csak így tovább.-szorította meg a kezem Kath.
-Öhm..Zoe, beszélhetünk négyszemközt?-fordult hozzám Nick.
-Hogyne...megbocsájtotok?-pillantottam Kevinékre, mire ők bólintottak.
Nickol arrébb hívott és könny szökött szemébe.
-Nick, mi a baj?-ragadtam meg a kezét.
-Nem láttad? Nem láttad, hogy milyen rossz állapotban vannak?-utalt a társalgóban ülő barátainkra.-Annyira megszerettem őket, nem hagyhatnak itt.
-Tudom.-töröltem le a könnyeit.
Visszamentünk Kathrine-ékhez és felvidítottuk őket.
Este, mikor épp Brianhez készültem menni láttam őket együtt. Kath épp Kevin mellé bújt be az ágyba és Kev vállára hajtotta fejét. Csodásak lennének együtt.

Másnap rosszul ébredtem. Brian levette rólam gyengéden a pizsamát és ledöntött az ágyra.
-Brian! Hé! Hagyd abba!-szóltam rá.
-Jaj, bocsáss meg, de már olyan rég volt, amikor utoljára kettesben lehettünk.-nyöszörgött.
-Sajnálom. Nagyon jó veled lenni, de nem érzem valami fényesen magam.
-Fáj valami?-ölelt át.
Erre már nem tudtam válaszolni, mert magam elé kaptam az éjjeli szekrényen hagyott reggeliző tálam és belerókáztam.
-Ezt nem hiszem el!-bőgtem.
-Kincsem!-ugrott föl Brian és elvette remegő kezemből a tele tálat. Gyorsan elvitte a mosdóba, majd visszajött hozzám. Letörölte a szám egy nedves törlőkendővel, majd felöltöztetett.
-Köszönöm!-pusziltam meg arcát.
-Tudod, hogy nem kell megköszönnöd.-simogatott meg.
-Olyan rég vagyok már itt.-takartam be lábam.
-Valaki évekig itt van.-közölte.
-Nem tudom, hogy bírják. Én úgy érzem néha, hogy meghalok.-halkult el a hangom.
-Sajnálom kicsim. Mit tehetnék érted?
-Légy melettem mindig.-ábrándoztam.
-Az engem is bolgoggá tenne.-mosolyodott el.-Nem lenne kedved eljönni velem egy bálba?
-Milyen bálba?-lepődtem meg.
-Itt a kórházba lesz a betegeknek egy bál...Azt hittem, majd megkérsz, hogy legyek a kísérőd, de nem így lett.-görbítette le száját.
-De hát én erről nem tudtam.-nevettem ki.
-Mostmár tudsz.-mondta és elkezdett csikolni.
-Hé! Tu..tudod, hogy u..utálom.-kacagtam.
-Eljössz velem heregnőm?-térdelt le elém.
-Persze, hercegem.-tettem kezem a nyakába és megcsókoltam.-Nagyon szeretlek.
-Én is nagyon szeretlek.-suttogta.-El kell mennem.
-Máris?-szomorodtam el.
-A kismanóm már vár.-húzta el a száját.
Kismanó alatt egy 4 éves kislányt értett. Mostmár őt is Brian ápolja.
-Hát jó.-adtam egy puszit neki búcsúzóul.
-Csók már nem is jár?-vigyorodott el.
-Telhetetlen.-csaptam a vállára.
-Ha tudok, azonnal jövök.-ígérte meg.
-Várlak.-köszöntem el.
Visszahelyezkedtem az ágyban és írtam Nickolnak egy üzenetet.
• Hali Nick! Készülj! Megyünk shoppingolni.•
Ő egyből vissza is írt.
•Hogy mi? Miért?•
Szinte láttam magam előtt barátnőm szemeit, ahogy kiguvvadnak, mert ugyanis nem vagyok az a nagy vásárolgatós fajta.
• Bálba hívott Brian.•
• Szuper! Mikor menjek?•
• Majd holnap.•
Kell valami ruha, ami egy bálhoz kell.
Láttam, hogy Nick nem ír vissza, így hát folytattam továbbra is édes kis semmittevésem.