Egy rákos csajszi naplója

~Az idegen~

A nap sütött reggel, aminek örültem, de még így is fázott kezem-lábam. Brian az éjszaka folyamán elsurrant mellőlem, szóval már csak egyedül voltam a szobában. Feltoltam magam ülőhelyzetbe és megborzoltam a hajam. Megnyomtam a vörös hívógombot és bejött egy nővér.
-Hogy aludtál?-paskolta meg a paplanom.
-Egész jól, ahoz képest, ahogy érzem magam.-biggyesztettem le a szám.
-Elég rossz színben is vagy.-mondta.
-Anyukám volt már ma bent?-kérdeztem.
-Igen, azt hiszem reggelit is hozott neked.-nyitotta ki az ablakot. Rápillantottam az éjjeli szekrényre és tényleg ott hevert egy pékséges papírzacskó.
-Na és a barátom? Ő mikor ment el?
-Még az éjjel.-válaszolta.
-Köszönöm.-vettem el tőle a köntösöm, amit ott tartott előttem.
-Parancsolsz még valamit?-igazította meg egyik hajtincsét.
-Kivennéd kérlek?-néztem a kezemre és a benne lévő kanülre.-Fürödnöm kellene.
-Persze, majd visszateszem később.-húzta ki óvatosan a tűt.
Kihasználtam az alkalmat, hogy egyek, mert utáltam az infúziós csővel enni. Egyszerűen utáltam vele mindent csinálni. Aztán lefürödtem és fogatmostam. Felhívott Nickol, hogy ma este bejön hozzám, mert már régen láttuk egymást. Kimentem a nővérnek szólni, hogy tegye fel az infúziót, amit ő rögtön megcsinált.
Úgy döntöttem, hogy amíg tart a jó idő addig kint leszek a kertben. Fogtam a Brian-től kapott könyvet és lementem a lifttel, magammal vonva az állványom.
Az udvaron leültem egy szabad padra és felhúztam magam elé a lábamat.
Elkezdtem olvasni a Változás című könyvet. A lány, aki a főszereplő volt teljesen átlagos életet élt, kicsit beképzelt is volt, ám egy nap az utcán elbukott egy kerekes székes fiúban. A lány még így is leszidta, de a fiúban volt valami, ami megragadta és elkezdtek barátkozni később. Mikor szünetet tartottam, felpillantottam a lapok közül és körbenéztem. Néhány gyerek játszott még kint, köztük az a kislány is, akit Brian ápolt. Mikor megpillantott engem odafutott hozzám.
-Szia Zoe!-ölelt meg.
-Szia Hercegnőm!-mondtam Lisa-nak.-Mizujs?
-Brian mostnában hanyagol engem.-vágta be a durcis arcát.
-Jaj, dehogy!-nevettem.-Csak beteg.
-Mi baja?-ült le mellém.
-Fáj a lába.
-Hallottam a balesetéről, de a doktor bácsi nem engedett be hozzá.-rakta karba a kezét.
-Hamarosan felépül és eljön hozzád.-vontam meg a vállam.
-Hozzánk.-helyesbített.-Mert hozzád is, nem?
-De megmondom neki, hogy hozzád menjen elsőnek.-csikiztem meg.
-Veled mi a helyzet?-kíváncsiskodott.
-Jól vagyok. Most jól.-fürkésztem arany haját.
-Mit olvasol?-fordította maga felé a könyv borítóját.
-Változás.-mondtam a címét.
-Biztos jó.-rántott egyet vállain.-Na de megyek. Várnak rám.-integetett a barátainak.-Szia!
-Vigyázz magadra kis Hercegnőm!-köszöntem el.
Na térjünk vissza a sztorihoz.-gondoltam, de egy árnyék vetődött elém. Felnéztem az emberre, aki elém állt és köszörülte a torkát.
-Segíthetek?-húztam fel a szemöldököm.
-Te vagy Zoe Peterson?-szegezte nekem a kérdést.
-Idegenekkel nem beszélek.-nem volt kedvem egy olyan emberhez, akit nem ismerek, így újra a könyvre meredtem.
-Okos döntés.-mondta.
-Félre állna kérem?-intettem a kezemmel oldalra.-Nem látok öntől.
-Te vagy Zoe?-ismételte meg kérdését.
-Ha azt mondom, hogy igen, elmegy?-néztem megint rá.
-Nem.-kanyarodott mosolyra a szája.
Nem mondtam semmit.
-Te vagy Amy lánya és Kate huga?-faggatott.
-Ki maga, és mit akar?-álltam fel olyan lendülettel, hogy meginogtam.
-Charlie Peterson.-válaszolta.-Az apád.
Teljesen lesokkolt ez a két mondat. Ez a negyvenes éveiben járó, barna hajú -és szemű ember ott állt előttem és azt állította, hogy az apám, akit nem is ismertem.
-Na és most az igazat.-hitetlenkedtem.
-Zoe, az apád vagyok.-tette kezeit a karjaimra.
-Maga teljesen hülye.-fordultam el, és rohamos lépteket vettem fel, az állványomra támaszkodva, mert különben elestem volna.
-Várj meg!-kiáltotta utánam.-Hadd bizonyítsam be.
-Hogyan?-ordítottam vissza.
Megvártam és együtt mentünk fel a szobámba, az arcán önelégült mosoly ült.
-Beszéljen!-ültem le az ágyamra.
-Tessék.-nyújtott felém egy gyűrött fényképet, amit a farzsebéből húzott elő.
-Ez az anyám és maga.-tátottam el a szám.
-Nem hazudtam.
-Nem, nem hazudott. De tizenöt évvel ezelőtt hol volt maga?-néztem rá.
-Sajnálom...-halkult el a hanja.
-Nem tudom miért jött, azt sem tudom miért most, de nem is érdekel, szóval hagyja el a szobát és soha ne jöjjön vissza.-mutattam az ajtóra.
-Zoe...-kezdte.
-Eddig sem volt szükségünk magára, most sincs. Ne rontsa el az életünket.
-Zoe...-nyögött ki újra ennyit.
-Mi van?-kiáltottam rá.
-Az anyád régóta ír nekem.-szólt.
-Mit? Miről?-forgattam a szemem.
-Beteg vagy.-nézett körül a szobán és rajtam.
-Na nem mondja?-flegmáskodtam.
-Szükséged van rám. A műtéthez...és, mint apára.-mondta.
-Már momdtam, hogy megvoltam maga nélkül, most sem kell a segítsége.-fordultam az ablakhoz.
-Kérlek...szeretném jóvá tenni.
-Nem tudja. Most pedig menjen el vagy kivitetem magát.-szűrtem ki a fogaim között.
-Kint leszek.-tette fel védekezően a kezét.
-Nincs rá szükség.
Kiment én pedig a telefonomért nyúltam. Felhívtam anyut.
-Igen Zoe?-vette fel.
-Gyere be!-utasítottam.
-De dolgo...-kezdett bele.
-Most!-parancsoltam rá, és letettem a telefont.
Egy negyed óra múlva anyám a szoba kövén topogott.
-Magyarázatot követelek!-fordultam felé.-Hogy kerül ide? Miért? Miért most?
-Én írtam neki.-sütötte le a szemét.
-Én úgy tudtam, nem tudsz róla semmit.
-Nem is akartam.-mormolta.-De a kényszer rá vitt, hogy üzenjek neki.
-Miért?-vallattam.
-Mert beteg vagy és azt akarom, hogy meggyógyulj!-kiáltott.
-Hagyjatok már ezzel! Komolyan mondom.-téptem ki a bőröm alól az infúziós tűt, felkaptam a táskámat és kiszaladtam a szobából.