~Kezdet~

319 30 9
                                    


Anyu és apu is bejöttek hozzám éjszaka és gratuláltak az eljegyzéshez.
-Ti tudtatok róla?-ámultam el.
-Szerinted kihez jött először az a fiú?-karolt át apám.
-És ti belementetek?-csodálkoztam.
-Mi mást tehettünk volna?
-Csak toljátok el annyira amennyire tudjátok az esküvőt.-röhögött anyu.
Egy aprót bólintottam.
Később bejött Brian és kidugaszolt.
-Miért csinálod ezt?-mutattam a kezemre.
-Újra visszaálltam a munkába.
-De ki adott erre utasítást?-értetlenkedtem.
-Senki.-válaszolta.
A cuccaim közt kotorászott, majd odadobott pár ruhát nekem. Kérésére felöltöztem, majd kilógtunk a kórházból.
-Még mindig nem értem.-támasztottam az új kocsi üvegének a fejem.-Hová megyünk?
-Kell valamit csinálnunk mielőtt megműtenének téged.-taposott a gázba.
-Nem akarok még egy balesetet.-nevettem.
Lementünk a partra, ahol sétáltunk egyet, majd mikor már elfáradtam a karjába kapott és úgy vitt el Chris házáig.
Álmos fejjel előkocogott Christian és beengedett minket. Az alagsorban megágyazott nekünk főleg nekem, majd Brian letett a kényelmes kanapéra, amin Mark akart magáévá tenni. Hajnalban felébredtem és láttam, hogy Brian alszik, mint a tej. Felbaktattam a lépcsőn. Chris a nappaliban ült. Tv-t nézett és szendvicset majszolt.
-Nem tudsz aludni?-hajoltam hátulról közel a füléhez.
-A frászt hozod rám!-emelte rám a tekintetét.
-Sajnálom.-dobtam le magam mellé.
-Amúgy ja, nem tudtam aludni.-vont vállat.
-Játszunk?-böktem a konzolok felé.
-Aha.-nyúlt oda értük és az egyiket felém nyújtotta.
-Na és milyen voltam Katherine-nel?-kacsintott.
-Túl...gyors.-kacagtam.
-Ne már.-nyomkodta a gombokat.
-Nem számított rá, de ne akadj ki. Ő is kedvel téged, csak neki ez túl hamar jött Kev után.-mondtam.
-Megértem.-hajtotta le a fejét.
-Vesztettünk.-olvastam a képernyőn.-Miattad.
-Game over!-kapott erőre.
Még öt kört játszottunk utána kidőltünk.

Reggel csörömpölésre keltünk. Chris a kanapé egyik felén feküdt én pedig a másikon. Lábam a nyakán volt.
-Mi a jó istent csinál ez?-mászott ki lábam alól.
-Gőzöm sincs.-ásítottam.
Kimentünk a konyhába, ahol Brian készített reggelit.
-Felébresztettelek titeket?-fordult felénk.
-Öreg, nem látod, hogy igen?-dörzsölgette a szemét Chris.
-Mit eszünk?-ültem az asztalhoz.
-Mi semmit. Chris eszik sült tojást.-tette le az említett személy elé a serpenyőt.
-Na de...-vágtam fura arcot.
-Mi indulunk vissza.-húzott fel az asztaltól.
-Ajj, gonosz vagy.-túrtam a hajába.
-Gyere ide Csontikám!-nyújtótta kezét felém Chris.
-Csonti?-kérdezte Brian.
-Kilátszódnak a csontjai szegénynek.-magyarázta neki Chris, aki szorosan megölelt.
-Most lehet, hogy egy ideig nem látlak, de ott leszek veled.-mutatott a szívemre.
-Hiányozni fogsz!-bújtam utoljára hozzá.
Brian-nel visszamentünk a kórházba, befeküdtem az ágyamba és olvastam a könyvem.
Később pár tesztet lefutattak rajtam.
Délután átöltöztem egy kórházi ruhába és egy sapkát is a fejemre kellett húznom. Egy ágyra muszáj volt felfeküdnöm, amit a műtőbe toltak.
-Várlak kincsem!-szorította meg anyu a kezem.
-Jó legyél szerelmem!-kuncogott Brian.
-Te is.-nevettem.
Odabent már Charlie várt egy másik ágyon. Az orvosok elmentek bemosakodni.
-Kislányom, szeretlek!-nyöszörögte apám.
-Mennyi nyugtatót kaptál?
-Egyet sem.-rázta a fejét.-Komolyan gondolom. Sajnálok mindent. Remélem egyszer megértesz és megbocsájtasz mindenért.
Egy kis hallgatás után megszólaltam.
-Köszönöm, hogy itt vagy most apa!-soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom.
-Na akkor vágjunk bele!-jöttek be az orvosok megszakítva a meghitt apa-lánya pillanatot, amit már rég várt Charlie.
Egy kis maszkot tettek az arcomra és szép lassan lehunytam szemeimet.

Három hetet töltöttem egy kalitkába zárva. Senki nem jöhetett hozzám és csak az ágyat nyomtam. Nem is tudtam volna mit csinálni úgy le voltam gyengülve.
Aztán végre eljött az idő, amikor visszakerültem a kórtermembe.
Így is csak a családomat és Brian-t engedték be. Kate-nek már kerekedett a pocakja, anyu és apu közös vállalkozásba fogtak, Brian pedig tartotta bennem a lelket.

Egyik éjjel egy roham tört rám. Felébredtem, mint egy rémálomból és elkezdtem üvöltözni. Megragadtam Brian egyik kezét, aki az ágyam mellett ült.
-Maradj velem!-sikítottam.
-Veled maradok. Nyugodj meg!-csitított.
-Maradj velem, maradj velem...-ismételgettem. Már én is majdnem elhittem, hogy megbolondultam. Brian fogott egy injekciós tűt és belémszúrta óvatosan.
-Nincs semmi baj.-simogatta kezem.

Az egyik jobb napomon átültetett apu engem egy tolószékbe, hogy ne csak feküdjek. Úgy gondoltam, hogy a kertbe megyünk, hogy szívjak egy kis friss levegőt, de helyette a kápolnába tértünk be. Ez a kápolna azoknak volt fenntartva, akik vallásosak voltak, illetve mindenki használhatta imádkozásra.
Most anyu, Kate és Zack, a barátaim, Brian szülei, Lisa hercegnőm, Jane és Johs a Parókavilágból voltak ott.
-Mi ez?-kérdeztem aputól.
-Az esküvőd.-tartotta nekem nagy kezét, amibe beletettem az enyém és felhúztam magam. Visszanéztem a többiekre, akik között feltűnt egy anyakönyvvezető és Brian.
Még most sem hittem el. Az az érzésem volt, higy ez csak egy álom. Az egész egy álom. Nem történhet meg ez velem. Mindenki felállt, Brian csalogató mosolya pedig magáért beszélt. Tettem egy lépést előre, majd még egyet. Lassan ugyan, de odaértem a kis oltárhoz apu oldalán. Átadott Brian-nek, akinek ujjait összekulcsoltam enyémmel.
-Gyönyörű vagy!-sandított rám.
Az anyakönyvvezető egy rövid, de szép beszédet mondott, aztán a szemembe nézett.
-Te Zoe Peterson férjedül fogadod-e ezt a fiút és kitartasz mellette egészségben-betegségben míg a halál el nem választ?-kérdezte.
-Igen.-válaszoltam.
-Te Brian Adams feleségedül fogadod-e ezt a lányt és mellette leszel egészségben-betegségben míg a halál el nem választ?-nézett Brian-re.
-Igen.-vigyorgott Brian.
-A tiéd vagyok, te pedig az enyém a mai naptól az utolsóig.-mondtuk egymás szemébe.
-Megcsókolhatod a menyasszonyt!-bátorította Brian-t az anyakönyvvezető.
Brian tarkómra tette kezét, hátra billentette fejem és száját ajkaimra tapasztotta. Az első csókom feleségként.
Mindenki tapsolt és fütyült.
-Uramisten!-sipítottam.-Uramisten, a férjem vagy!
-Te pedig az elbűvölő feleségem!-puszilt meg Brian.
Mindenki örült és kacagott, de én hamarosan újra rosszul voltam és visszakellett mennem a szobámba.
Brian is jött velem. Felolvasott a könyvből nekem, ami megnyugtatott.
Egy kis idő múlva elszunyókáltam, de hamar fel is riadtam.
-Hé, itt vagyok melletted.-fogta meg a kezem Brian.-Hogy vagy?
-Még élek.-nevettem.
-Mit mondott a doktor?-érdeklődött.
-Meg fogok halni.-hajtottam oldalra a fejem.
-Sssh... Ne mondd ezt.-fogta meg az állam.
-De érzem.-nyögtem.
-Nem érzheted ezt. Nem fogsz meghalni.-gördült le egy könycsepp arcán.
-Nem akarok elbúcsúzni még.-simogattam meg arcát.-De boldognak kell lenned nélkülem is, ha már nem leszek.
-Nem...nem. Nem akarok ilyet hallani tőled.-tört ki belőle a zokogás.-Te vagy az én nagy szerelmem. Én veled tartok, ha te mész.
-Ne mondd ezt, szomorú leszek.-csuktam le szemem.
-Sajnálom.-nyomkodta ujjaimat.
-Oké, alszok egy kicsit.-nyúltam a fejemhez.
-Kérlek...maradj velem.-kérlelt.
-Én csak pihenek egy kicsit.-bizonygattam.
-Ígéred?
-Ígérem.-engedtem el kezét.
-Szeretlek!-suttogta.
-Én is szeretlek! Később találkozunk.-takaróztam be.
-Később találkozunk.-puszilta meg a homlokom.-Szép álmokat!
Boldog voltam. Boldog voltam, mert volt szerető családom, barátaim és szerelmem. Mindent nekik köszönhettem. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Nem kell félnem semmitől többé.

Vége

Egy rákos csajszi naplójaDonde viven las historias. Descúbrelo ahora