Akadémista

VI. rész

Másnap reggel Emma kedvetlenül ébredt, és amint kinézett az ablakon, rá kellett döbbennie, hogy még mindig tudja sokkal szörnyűbben érezni magát. Az eső ugyanis úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.

Nagyot sóhajtva kezdett készülődni, és a hangulatán az sem kifejezetten segített, amikor eszébe jutott, hogy aznap hatig órái lesznek, mindössze egy óra szünettel kettő és három között.

----------

Nagy nehezen sikerült elindulnia- miután csupán csak négyszer kellett visszamennie a lakásba. Egyszer az esernyőjét hagyta az ajtó mellé támasztva, következő alkalommal pulcsit cserélt, mert kilépve az utcára túl hidegnek találta az időt, harmadszor a sálját felejtette el újra fölhúzni a pulóvercsere után, végül pedig eszébe jutott, hogy a hegedűvonó-gyantát az asztalán hagyta.

Természetesen a villamos a nagyszerű időnek köszönhetően tömve volt, és Em már majdnem felrobbant, amikor az egyik néni nekiment a lány vállán átvetett brácsatoknak, majd rátámadt Emmára, hogy figyeljen oda másokra is, ne csak azzal legyen elfoglalva, hogy neki jó legyen. Erre persze egy bácsi rákontrázott, hogy:

- Ezek a mai fiatalok!...

Em alig állta meg, hogy ne szóljon vissza nekik, és valószínűleg amiatt nem állt neki feleselni, mert egy erős testalkatú, szemüveges, szőke lány megszólította:

- Hagyd őket, nem ér ez az egész annyit, hogy emiatt idegeskedj! Ha ezek az emberek ettől jobban érzik magukat, hát mondogassák csak, hogy nekik milyen nehéz, és mások mennyire bunkók, de te emiatt ne süllyedj le a szintükre- kedvesen mosolygott Emmára, akinek a dühe már csillapodni kezdett.

- Nem szeretnék- rázta a fejét- Csak az ilyen megszólalásokkal teljesen fel tudnak húzni.

- Ugyan- nevetett fel a lány- Pedig egyébként a brácsatokod még nem is olyan vészesen nagy.

Emma elképedt: a duplatokot látva az emberek általában értetlenül rázták a fejüket, hiszen lövésük sem volt arról, hogy "egy hegedűtok miért ilyen nagy. Az sokkal kisebb, úgyhogy ez akkor mégsem lehet az." A másik lehetőség az volt, hogy reflexből lehegedűzték a brácsákat, bár talán azért megfordult a fejükben az a kérdés, hogy vajon "miért van Emma kezében is egy újabb hegedűtok." Ez a lány viszont tudta, hogy az Em vállán lógó tok két brácsát rejt.

Emma valószínűleg értetlen arcot vághatott, ugyanis a lány hozzátette:

- Ha én a nagybőgőmmel villamosoznék, már ré... Öhm, az a fiú nagyon bámulja a hangszereidet- súgta oda a lány, mire Emma megfordult, és szembe találta magát egy alacsony, duci kissráccal, aki megbabonázva meredt a fekete tokokra.

- Hű, géppisztoly van bennük?- kérdezte kíváncsian.

Em felnevetett, és biztosította róla a kisfiút, hogy nem, hanem a brácsáit és a hegedűjét cipeli.

A fiúcska a "brácsa" szót hallva összeráncolta a szemöldökét: valószínűleg halvány lila gőze sem volt arról, hogy milyen madár az a brácsa. Mégsem kérdezett rá, hanem fojtott hangon megjegyezte:

- Naaa, nekem igazán megmondhatod. Titokban tartom. Mész bankot rabolni?

Hosszú időbe telt, mire a kisfiú végre elhitte, hogy valóban hangszerek vannak a két tokban. Ebben persze közrejátszott az is, hogy végül a lány megadta magát, és kicipzározta a hegedűtokot. A közelben álló és ülő utasok lélegzet-visszafojtva figyelték Em minden mozdulatát, és ellenségesen méregették a lányt. Már szinte elhitték, hogy Emma valóban néhány gépfegyverrel mászkál. Aztán persze megkönnyebbülten felsóhajtottak, amikor megpillantották a világos színű hangszert, és néhányan még azt is megkockáztatták, hogy kedvesen rámosolyogtak a villamosról leugró lányra.