Akadémista

XIV. rész

- Mint a bátyámmal? - visszhangozta Emma a fiú szavait hitetlenkedve.

Marci fülig érő szájjal biccentett:

- Na, mit szólsz? Azt hiszem, jóval többet jelentesz nekem, mintha egyszerűen a legjobb barátom lennél, de már rájöttem, hogy ezt nem úgy kell érteni, hogy szerelmes vagyok beléd. Mindennél jobban szeretném, hogy boldog legyél valaki mellett, de ennek a lehetősége nem fáj egy cseppet sem, és nincs bennem az, hogy "Igen, neked jó lesz, de mi lesz velem?!" Inkább izgatott vagyok, és alig várom azt a pillanatot, amikor végre találkozhatom majd ezzel az illetővel... És kiadjam az útját, ha nem találom megfelelőnek. Szóval, azt hiszem, nyertél egy aggodalmaskodó, és kicsit talán hatalmaskodó bátyót. Persze, csak ha nincs ellenedre.

Emma szemét elfutották a könnyek. Teljesen meghatották Marci szavai, és még annál is boldogabb volt, mint amikor Ábel először hívta meg hozzájuk.

- Egyelőre kicsit furcsának tűnik, - kezdte aztán, - hogy van egy bátyám, aki - ha éppen úgy tartja kedve, - megmondja, hogy mit csinálhatok, de ha összeszedem magam, előbb-utóbb talán hozzá tudok szokni - amikor ezeket az utolsó szavakat mondta, hatalmas vigyor terült el az arcán.

- Hát akkor ez eldőlt! - paskolta meg Marci vidáman a lány hozzá közelebbi karját, majd hirtelen fölugrott az ágy mellől, karjába kapta a kapálózó-sikonyáló Emmát, és megpörgette a levegőben

Miután megkegyelmezett a lánynak, és bűnbánó arccal visszafektette a párnák közé, azért még kötekedve megjegyezte:

- Nagyon ajánlom Ábelnek, hogy a szeme fényénél is jobban vigyázzon rád! Jobb, ha ezt megmondod neki. Nem. Inkább én mondom meg neki.

Emma fülig pirult:

- Jaj, Marci - nevetett halkan.

Ezután a nap után mintha szárnyakat kaptak volna, olyan gyorsan megjavultak a dolgok Marci és Emma között. Hirtelen ismét minden tökéletes volt. A fiúnak sikerült valami elfogadható rendszert kitalálnia arra, mikor kell furcsa, kukoricáról szóló genetika-érettségifeladatokat megoldania, különféle sók hétköznapi neveit magolnia, és mikor pihenthet. Ennek köszönhetően újra napokat töltött a Budapesten, Emmával és Déliával zenélni járt, Ábellel pedig sörözni. Hangosan ugyan senki nem mondta ki, mindenki tisztában volt azzal, hogy igyekszik minél jobban megismerni Ábelt, s Emma ezt - akármennyire is nem akarta magának beismerni, hogy örül neki, -  boldogan vette tudomásul.

Egyébként is, lassan nem volt kérdéses, hogy mi lesz vele és Ábellel. Már az összes zeneakadémiás hallgató úgy beszélt róluk, mintha hivatalosan is együtt lennének, egyedül Emma óvakodott attól, hogy bevallja magának: szereti a fiút. Marci ugyan többször ugratta ezzel, de ilyenkor mindig csak elpirult, és az esetet úgy könyvelte el magában, hogy a fiú szokás szerint csak szórakozik vele.

Pedig Marci sokmindent tudott, amit Emma még nem. Végül is nem hiába töltött annyi délutánt és estét Ábel társaságában. Természetes, hogy ilyenkor a lány is szóba került. Ábel nem akart Marci ellen játszani, tudta, hogy milyen közel áll Emma Marcihoz és fordítva, csak a fiú érzéseit nem tudta megítélni - annál is inkább, mert a lány beszámolt neki arról a bizonyos szilveszteri incidensről. Éppen ezért egyik alkalommal őszintén beszámolt neki arról, hogy szereti Emmát, és gyakorlatilag Marci áldását kérte.

Marci régóta tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, hiszen ahogy egyre jobban megismerte Ábelt, meggyőződhetett arról, hogy bár a fiú nem fog keresztbetenni nekik és főleg Emmának. Most már tudta, hogy Emma tökéletes biztonságban lesz Ábel mellett, ha egyszer a lány végre hajlandó beismerni, hogy szerelmes. Mégis, akkor, abban a pillanatban olyan furcsa volt az egész. Hirtelen annyira valóságossá vált, hogy Emma, a kicsi Emma felnőtt! Igazából Marci könnyekig meghatódott Ábel figyelmességén, - bár ezt hangosan sosem ismerte volna el később senki előtt sem, - s kénytelen volt úgy tenni, mintha sűrgős dolga akadt volna a mosdóban.