III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

04.

A hosszú séta nagyon is jót tett kiéleződött idegeimen. Pár órácskára elfeledkezhettem a gondjaimról, miközben Jacob sztorijait hallgattam a sulijáról, arról a kávézóról, ahol egy barátja dolgozott, arról a városról, ahol felnőtt és az ismerőseiről, akik olyannyira közel álltak a szívéhez. Élvezet volt hallgatni őt, s vele nevetni az emlékein megfeledkezve arról, hogy én semmit sem tudok mondani magamról.

- Rendben – mondta. – Akkor kérdezek – döntötte el, s úgy voltam vele, hogy még csak esélyem sem lett volna ellenkezni vele. Különben is megérdemelt ennyit, ha már a fél életét elmesélte nekem.

- Kérdezz – bólintottam.

- Nem szereted a rossz időt? – kérdezte, mire belőlem akaratlanul is kiszakadt a nevetés. – Most mi van? Kérdezhetlek kémiából is, de annak semmi értelme nem lenne – makacskodott.

- Rendben, rendben – adtam meg magam még mindig kérdésén mosolyogva. – Hmm...nem arról van szó, hogy nem szeretem ezt az időt, csak olyan furcsa...van egy olyan sejtésem, hogy nem ehhez vagyok szokva – magyaráztam.

- Értem – bólintott. – Szerinted ki lehet az a férfi, akivel a képen vagy? – kérdezte.

- Ez engem is érdekelne – bólintottam. – Fogalmam sincs, a képre az van írva, hogy lányaként szeret..szóval nem az apám, de nem is lehet a barátom, különben is túl idős lenne és mikor rágondolok nem is szerelmesnek érzem magam inkább...biztonságot nyújt a gondolata, valami biztos pontot még akkor is, ha nem tudom, hogy ki is ő – adtam őszinte feleletet a kérdésére. Nem is értettem, hogy miért mondom el ezeket neki, de a szavak önkéntelenül jöttek ajkaimra, nem is gondolkodtam, egyszerűen kihúzta belőlem.

- És miért vörös a szeme? – kérdezte, noha nem úgy hangzott, mintha tényleg nem tudná, inkább mintha csak az én gondolataimat, sejtéseimet próbálta volna kihúzni belőlem.

- Fogalmam sincs – mondtam végül. – Talán valami...jelmez – tettem még hozzá. Bármennyire is bíztam Jacobban, mert jelen helyzetben senki más nem tudott volna segíteni rajtam azt nem akartam elmondani neki, hogy összekötöttem az ő legendáit a képen látottakkal. Nem. Azt már túl őrültségnek tartottam, hogy bárkivel is megosszam.

Látszólag nem igazán hitte el, amit mondtam, de nem puhatolózott tovább, hagyta is a témát. Olyanokról érdeklődött, hogy mi a kedvenc színem vagy szeretem-e a természetet, olyanokról, amikre hamar tudtam választ adni, mert eltudtam dönteni abban a pillanatban. Noha láttam rajta, hogy szívesen érdeklődne a múltam felől, elvégre akkor sokkal fontosabb információkat tudhatna meg rólam még véletlenül se csúszott ki a száján egyetlen egy efféle kérdés sem, hiszen tudta jól, hogy ezek épp úgy érdekelnek engem, mint őt.

Mire észbe kaptunk a parton már hosszú órák óta fel-le sétálgattunk, s a nap is kezdett leereszkedni a horizonton. A levegő noha lehűlt nem fáztam a hőmérséklet csökkenésétől, ugyanolyan kíváncsisággal és figyelemmel hallgattam Jacob szavait, mint egész nap.

- Ne induljunk haza? Biztosan átfagytál már és éhes is lehetsz...

- Nem vagyok éhes és nem fázom, de nem szeretem a sötétet – mormoltam bizonytalanul, tekintetem végig futtatva a tenger lágyan ringatózó felszínén. Valamiért rossz érzés fogott el, de nem találtam rá magyarázatot, hogy miért.

- Ne aggódj, megvédelek – ígérte, s bármennyire is szánta poénosnak szavait kiéreztem belőle az őszinteséget és valami ígéret félét, ami miatt akaratlanul is hálásan viszonoztam pillantását, miközben megindultunk haza fele.

Az út csendben telt, úgy tűnt mindkettőnk a saját gondolatainkba merült, s ezt egyikünk sem akarta megtörni.

Sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap, s bár semmi fontosabb kérdésemre nem kaptam választ annak örültem, hogy Jacobról többet megtudtam, azt nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de örültem. Érthetetlen ragaszkodás kötött a fiúhoz, amit a világért sem ismertem volna be senkinek, de egyértelműen jelen volt a mellkasomban, mintha ez adta volna azt a biztos pontot, amit kerestem ebben a nagy zűrzavarban.

Mikor haza értünk csináltam egy nagy adag rántottát a kettejüknek, miközben szorgosan hárítottam kérésüket, miszerint egyek velük, mert egész nap egy falatot sem nyeltem le, de makacsul állítottam, hogy nem vagyok éhes. Nem is voltam, magam sem értettem, de nem voltam éhes, s nem is vonzott az ételek, amúgy finom illata.

Neki dőlve a pultnak hallgattam csendes, nyugodt beszélgetésük, miközben tekintetem az ablakra vezettem és csak bámultam ki a sötétségbe. Újra elkaptak a kétségek magam, a múltam és a jövőm illetően. Olyan tanácstalan voltam, hogy az megrémisztett mégsem tudtam rendesen aggódni emiatt, mert Jacob minden felém vetett pillantásával tudtomra adta, hogy mellettem van és tényleg meg véd. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt.

Végül aztán elmosogattam és ismét fáradtságra hivatkozva félrevonultam a szobámba, hogy átöltözve bebújhassak az ágyamba és még jobban a gondolataimba temetkezhessek.

A kintről beszűrődő hold fénye halvány homállyal borította be a szobát, ami elég volt ahhoz, hogy talán órákon át szemrebbenés nélkül bámulhassam a megviselt fényképet. Nem tudtam ki ő vagy miért kötődtem hozzá, csak az érzés mart a mellkasomba, miszerint szükségem lenne rá és hiányzik.

A szemem égett és a torkom összeszorult az érzésre, miközben oldalamra fordulva még mindig ujjaim között tartva a papírt szorosan lehunytam a szemem és próbáltam lenyugtatni kitörni készülő érzelmeimet.

Lehunyt szemhéjamon éreztem a halványan beszűrődő fényt, mikor Jake benyitott, majd ki is ment, mikor úgy vette észre, hogy alszok. Örültem, hogy legalább pár másodperces látogatására sikerült magam kontrollálnom, mert aztán újra zilálni kezdtem, miközben álomba merültem és képtelen voltam eldönteni, hogy ez csak képzelet vagy múlt.

Valahol az utcán voltam. Vagyis inkább voltunk. A fényképről látott férfi sétált mellettem ajkain eltűnődött, kedves félmosollyal, miközben vörös szemeivel a földet kémlelte és hagyta, hogy fekete kapucnija teljesen eltakarja arcát a kíváncsi szemek elől. Mondjuk ettől nem nagyon kellett tartanunk, olyan aprónak és elhagyatottnak tűnt az utca vagyis inkább sikátor, hogy képtelenségnek tűnt egy látogató olyan késői órákban, mikor már a nap egyre lejjebb haladt a horizonton. Élvezettel szívtam be a meleg levegőt, miközben magamon éreztem a házak résein átsütő halvány napsugarakat, míg tekintetem a férfira vetetettem. Ahol a napsugarak elérték tökéletesnek tűnő bőrét fényleni kezdett...vagyis inkább csillogni, mint ezernyi gyémánt. Pár pillanatra teljesen elámultam, noha tudtam, hogy nem most látom őt először ilyennek.

- Sosem unod meg, hogy így látsz? – kérdezte mély, kellemes baritonján, aminek hallatán megremegtem.

- Gyönyörű vagy – súgtam ámultan.

- Szörnyeteg vagyok – javított ki, mire érthetetlen düh és elégedetlenség fogott el. Olyan gondolatok kaptak szárnyra bennem, miszerint miért gondol magáról ilyet és én mennyire utálom, hogy így vélekedik erről.

- És hülye! – vágtam rá keményebben, amit csak megmosolygott.

- Ebben sosem fogunk egyetérteni – közölte teljesen nyugodtan, szórakozottan.

- Hát nem! – prüszköltem. Még mindig fel voltam háborodva, hogy ilyent gondol magáról, s ez ellen semmit sem tehettem, miközben lassan bandukoltunk a macskaköves úton.

- El kellene menned – mondta végül, mire még a vér is megfagyott az ereimbe.

- Hogy érted, hogy elmennem? – emeltem ki az utolsó szót. – Elmennünk! – javítottam ki.

- Nem – rázta meg a fejét. – Aro nem engedne el mindkettőnket, de téged még igen..., ha ügyesek vagyunk.

- Neked megártott a nap! – horkantottam dühösen, elégedetlenül, s meg sem várva, hogy folytassa a hülyeségeit gyorsabb tempóra váltottam és már ott is hagytam.

Ugyan olyan ziláltam ébredtem fel, mint előző álmomból. A gondolataim egymást próbálták arrébb lökni, miközben kérdések tucatjai bukkantak fel bennem, s egyszerűen képtelen voltam őket a szőnyeg alá söpörni. Úgy éreztem, ha nem kapok hamarosan választ a kérdéseimre megőrülök, s nem csak azért mert nem tudtam, hogy ő ki, s milyen lény lehet, hanem mert saját magammal sem voltam tisztába...Ki vagyok vagy mi vagyok én?!