III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

09.

Végtelennek tűnő percekig bámultam azt a hatalmas festményt, ami Carlisle irodájában díszelgett, miközben hallgattam a férfi kellemes hangját az életéről, az életemről és minden más vámpírról, akikkel valaha dolga volt, s akiket állítólag még én is ismertem, mikor emlékeztem saját magamra.

Az egész hihetetlennek tűnt, de első kiakadásom után kezdtem felfogni és elfogadni a dolgokat. Sok dologra magyarázatot kaptam, köztük a fekete köpönyeges Volturira, az engem olyannyira védő és nevelő Alexre és minden más vámpírra, s azok fontosabb tulajdonságaira. Bár meglepett Carlisle minden szava és új információja valamiért mégsem lepődtem meg annyira, mint amennyire szerintem kellett volna. Valahol mélyen tudtam, hogy én ezekkel tisztában vagyok, hogy ez nekem nem újdonság, hanem az életem, noha nem emlékeztem ezekre már hosszú ideje.

- Carlisle? – kérdeztem kissé bambán, mikor tekintetem végül sikerült levennem a festményről, melyen a Volturi királyai és Carlisle díszelgett elegánsan és emberfelettien.

- Tessék? – kérdezte a férfi várakozóan, mégis türelmesen. Éreztem a hangjában, hogy kész minden kérdésemre válaszolni, s nem okozok gondot neki kíváncsiságommal, mert segíteni akar. Ahogyan mindannyian, akik a ház nappalijában vártak rám és remélték, hogy nem futok világgá ettől a sok emberfeletti dologtól. Szerintem ebben leginkább Jacob reménykedett, aki alig bírta elereszteni a kezem, mintha tényleg attól félt volna, hogy elmenekülök előlük.

- Mi vagyok én? – kérdeztem, miközben rá pillantottam. Sok minden elmesélt, mindent elmondott, de az még mindig rejtély volt számomra, hogy én magam mi is vagyok igazából, mert azzal tisztában voltam, hogy nem voltam ember. Legalábbis nem teljesen. Alig ettem, alig fáztam, gyors voltam és nem véletlenül lehetett közöm a halandók elől elrejtett világhoz.

- Egy ember és egy vámpír gyermeke – felelte nemes egyszerűséggel Carlisle. – Édesanyád belehalt a szülésbe, apádat pedig megölte a Volturi, mikor rájöttek, hogy veled egy teljesen új fajt hoztak létre, amihez még nem volt példa a történelmünkben. Alex mentett meg, s évekig rejtegetett téged a világunk elől, amíg fel nem nőttél és meg nem bizonyosodott arról, hogy ártalmatlan vagy, legalább annyira, mint más vámpírok. Csak aztán rátok akadt a Volturi, akkoriban vendégeskedtem én is náluk, ott voltam, mikor képtelenek voltatok tovább menekülni, s nem volt más választásotok, mint beállni a Aroék gárdájába, hogy életben maradjatok. Emlékszem mennyire ijedt voltál, s mennyire féltetted Alexet, aki alig akart elengedni a karjaiból hosszú napokig, amit persze nem néztek jó szemmel, de Aro még ezt is elnézte. Majd megőrült annyira érdekelte, hogy ki és mi vagy te pontosan.

- Mint egy kísérleti egér – mormoltam szárazon, fanyarul. Nem emlékeztem ezekre, de tudtam; utálom a Volturit. – És hol van Alex most? – kérdeztem. Noha továbbra sem volt semmi konkrétumom Alexről szeretetem csak nőtt iránta, ahogyan a ragaszkodásom is, tudtam, hogy fontos számomra az engem óvó vámpír férfi.

- A pletykák szerint nem régiben Voltera rabjává vált véglegesen, mikor sikerült megszöktetnie téged... – vallotta be szomorúan, úgy tűnt számára is sokat jelent az idegen, mégis ismerős férfi.

A bűntudat végig marta az ereim, a mellkasom veszíteni kezdett a gondolatra, hogy talán miattam került bajba. Segíteni akartam neki, de ahhoz az kellett, hogy megkapjam az emlékeim. Átakartam végre törni a falat, ami elkerített az életemtől.

- Hogyan szerezzem vissza az emlékeim? – kérdeztem komolyan, tenni akaróan. Reméltem, hogy egy olyan férfi, mint Carlisle tudni fogja a választ.

- Olyanokat kellene tenned, amit régebben is tettél – magyarázta elgondolkodva. – Elvégre Paul átváltozásánál is eszedbe jutott az a vérfarkas, aki még anno megtámadott téged.