III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

08.

A szívem majd ki szakadt a torkomból, a halántékom lüktetett és a bordáim roppanásig összeszorultak, ahogy ki, majd be fújtam a levegőt, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Úgy éreztem, hogy a zavartságom és az értetlenségem elérte a tetőfogát, miközben magamtól is félni kezdtem.

Hosszú ideig futottam, legalábbis nekem annak tűnt, miközben hangtalan szellemként szlalomoztam a hatalmas fák között abban reménykedve, hogy ezzel minden gondom, bajom elől eltudok menekülni. Nem, nem tudtam. Gondolataim utolértek, rettegő, összezavarodott érzelmeimet pedig le sem tudtam hagyni bármennyire is futottam gyorsan, minden emberi erőt meghaladóan.

Végül aztán kifulladva, sokkal inkább az érzelmeimtől, mintsem a futástól leültem az egyik fa tövébe, ahol összekuporodva, fejem a karjaimba temettem, miközben megtámaszkodtam felhúzott térdeimen és próbáltam rendbe szedni magam. Szorosan lehunyt szemekkel igyekeztem többre emlékezni, mint a hatalmas fekete farkas, vicsorgástól nyáladzó pofával és erőteljes, rémisztő morgással.

- Mi a franc vagyok? – kérdeztem rekedten, alig hallhatóan magamtól, hiszen tudtam, hogy bármi legyek is az embert kihúzhatom a listámról. Egy ember nem tud ilyen gyorsan futni, átúszni egy tengert és olyan lényekkel találkozni, mint amik álmomban bukkantak elő vagy amik egészen az erdőig üldöztek. Bár lehet, hogy sokkal inkább magam elől futottam, mint a hatalmas, szürke farkastól.

- Lily... – hallottam meg percek múltán Jacob halk, óvatos hangját, ami azonnal kizökkentett kétségbeesett gondolataimból. Fejem felkapva találtam meg tekintetemmel Jake félmeztelen, megtörtnek tűnt alakját tőlem pár méterrel. – Kérlek, ne félj – folytatta, mielőtt bármit reagálhattam volna.

Pár másodpercig csak bámultam barna szemeibe, végig néztem megtörtnek tűnő, izmos alakján és várakozó, félő arcvonásain. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam tőle félni, képtelennek tartottam, hogy az előttem ácsorgó fiú valaha is ártson nekem.

Torkomból tehetetlenül tört fel a zokogás, mikor visszatértem Jacob bámulásából és ismét eljutottak a tudatomig azok a kérdések és tények, melyekre abszolút nem kaptam választ. Könnyeim forrón áztatták el az arcom, miközben lélegzetvételem szaggatottá és esetlenné vált, alig kaptam levegőt a szipogástól, de ez volt a legkisebb bajom.

- Mi a franc vagyok én?! – tört ki belőlem újra a kérdés, miközben hagytam, hogy Jacob közelebb lépve hozzám szorosan magához öleljen és hosszú percekig csak tartson a karjaiba, amíg meg nem nyugszom. Ismét megbizonyosodhattam afelől, hogy nincs mitől félnem Jacobot illetően. Sokkal inkább magamtól kellene rettegnem, s attól, ami lehetek.

- Egy gyönyörű lány vagy, aki most össze van zavarodva – súgta halkan, nyugtatóan, miközben letörölte könnyeimet és arcom két keze közé vette. – De segítek, Lily – mondta, miközben egyik kezét az enyémre téve összefonta ujjainkat. – Ha még ezek után is szükséged van rám akkor segítek – bizonygatta. Hangja őszinte volt, s még mindig félő, mint aki arra vár, hogy ellökjék és a képébe mondják, hogy egy büdös korcs.

- Szükségem van rád – szipogtam, miközben karjaim nyaka köré fontam és szorosan megöleltem. Karjai melegsége a derekamon, suttogó, nyugtató szavai lassacskán megnyugtattak. Képes voltam tiszta fejjel gondolkodni, ami ugyan kicsit segített, de nem jelentett megoldást a problémáimra.

- Megpróbálok segíteni neked, de akkor gyere velem – kérte. – Ismerek valakiket, akik talán tudnának segíteni...

- Menjünk – bólintottam némi gondolkodás után. Nem volt veszíteni valóm.

- Lily, ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Sem ember, sem farkas alakban? – kérdezte kétkedve.

- Szóval te is vérfarkas vagy – nevettem fel mindenféle boldogság vagy öröm nélkül. Ebben igazából nem találtam semmi vicceset.