III. Félvér • Jacob Black ff. / Hun.

13.

Ahogy a nap elkezdett lefelé haladni a most különösen tiszta és halványan napfényes égen mi felsorakoztunk a tisztáson, ahol már ősz lévén száradt, elsárgult falevelek táncoltak a szél vezetésével. Az egész nyugodtnak tűnt, szépnek, mégis kirázott a hideg arra a némaságra, ami percekig körbevette a területet, miközben a fekete csuklyások nesztelenül suhantak ki az erdőből tökéletes, összehangolt félkör alakzatban, megállíthatatlanul.

Pár másodpercig csak a farkasok erős, ütemes szívverésére figyeltem, mintha ezzel megtudtam volna magam nyugtatni, majd figyelmem ismét az előttünk lévő seregre terelődött.

Középen haladt a Volturi három vezetője, két oldalukon szadista testvérekkel, mögöttük öt-öt nagydarab harcossal.

Tekintetem újra végig futott a fekete ruhákon, a semmit mondó arcokon és Alexen. Jane mellett haladt, s jobban megnézve teljesen kitűnt a körülötte lévők közül. A csuklya nem volt rajta, már akkor levette, mikor kiléptek a fák takarásából, így a szél szórakozottan játszadozhatott szőke, kócos tincseivel, miközben fekete, megannyi érzést tükröződő szemei egyenesen rám szegeződtek. Próbált uralkodni vonásain, állkapcsa olykor megfeszült az igyekezettől, s bár úgy tűnt sikerrel jár én láttam rajta mindent, amire kíváncsi voltam. Fáradtnak tűnt, nem fizikailag, hiszen ez lehetetlennek volt, hanem lelkileg, kimerült volt és féltő, miközben szüntelenül végig nézett rajtam, majd mintha kicsit megnyugodott volna, mikor látta, hogy semmi bajom.

Oda akartam futni hozzá, megölelni és soha többé el nem ereszteni, de nem tehettem. Továbbra is egy helyben ácsorogva megvártam, míg a vámpírok vezető klánja megállt tőlünk nem messze.

- Barátaim, örülök, hogy újra találkozunk – kezdett bele Aro kedvesen, amitől felfordult a gyomrom. Nem hiányzott a hangja, sem jelenléte, egyikük sem hiányzott Alexen kívül.

- Valóban rég volt már utolsó találkozásunk – biccentett Carlisle.

- Sajnálatos, hogy pont ilyen miatt kell meglátogatnunk benneteket, de örömmel látom, Edward, hogy a kedvesedből elragadó fajtánk béli lett – folytatta a férfi, miközben elmosolyodott és úgy nézett végig Bellán mintha valami ragyogó, teljesen elámító kincset bámulna. – Hogy viseled az újszülöttséggel járó gondokat? – kérdezte udvariasan.

- Jól, köszönöm – felelte Bella tömören, távolságtartóan. Éreztem hangjában a néma ellenségességet, miközben próbálta túl lenni Aro baljós figyelmén.

- Lily, nem gondoltam, hogy itt talállak, úgy értem nem gondoltam volna, hogy képes leszel esetleg bajba keverni a barátaidat – fordult most felém némi éllel a hangjában, ajkain gúnyos mosollyal.

- Lilynek eszébe sem volt ilyesmi – ellenkezett Carlisle, hogy a védelmembe keljen. – Mi erősködtünk, hogy maradjon velünk.

- Bátor döntés, Carlisle – biccentett elismerősen a férfi. – De az utóbbi időben szeretitek magatokra hívni a figyelmünket.

- Nem szeretjük, de mindig így hozza a helyzet – felelt Edward, úgy tűnt félig-meddig a gondolatokba temetkezett mintha onnan valamiféle megoldást találhatott volna erre a képtelenségre.

- Tudod, Lily, nem igazán tudom, hogy miként is kellene kezelnünk a szökésed – sóhajtotta tanácstalanul Aro, bár nekem volt egy sanda gyanúm, hogy hazudik.

- Az én ajánlatommal tisztában vagy, Aro – szólalt meg most először Alex, mire tekintetem újra rávillant és pár pillanatra teljesen hangjába merültem. Szerettem kellemesen rekedt, nyugodt és összeszedett hangját, főleg a nevetését. Imádtam a nevetését.